Visszatérek örökre Magyarországra… mert ott vár rám egy ártatlan kis lélek
Gyerekkoromban a szüleimmel, nagymamámmal és nagypapámmal egy apró, csöndes kis faluban éltünk a hegyek között. A házunk mögött patak csordogált, aminek halk zúgását minden reggel hallottam, amikor felébredtem. Volt sok barátnőm, de senkivel nem voltam olyan közeli, mint Katával.
Az iskolánk csak nyolcadik osztályig tartott, de én épp csak a negyediket fejeztem be, amikor apukám úgy döntött, hogy ebből a faluból nem fogok rendesen tanulni, így elköltöztünk a városba. Anyuval és apuval hármasban. A városban egyszerűen nem tudtam megszokni a zajt, a dugókat, az állandó rohanást és a rideg embereket. Hiányzott a falusi csend, a patak, a régi udvarunk… és persze Kata.
Ezért minden iskolai szünetben, minden hosszú hétvégén visszamentem a faluba, és sosem akartam visszajönni a városba. De nem volt választásom.
Később elvégeztem a középiskolát, és ahogy lenni szokott, közben meghalt a nagymamám is, majd rövid időn belül a nagypapám is. A szüleim eladták a falusi házat, hogy vehessünk egy nagyobb lakást a városban. Én pedig elmentem diákmunkára Angliába – és már nem is jöttem vissza.
Felvételt nyertem egy londoni egyetemre, és mivel a munkámból összespórolt pénzből ki tudtam fizetni az első év tandíját, maradtam. Később munkát is találtam, így önállóan el tudtam tartani magam. A szüleim persze szívesen támogattak volna, hiszen egyke gyerek vagyok, és ők jó anyagi körülmények között élnek, de én büszke voltam rá, hogy már nem szorulok rájuk.
Minden nyáron hazajöttem – meglátogattam a szüleimet, és elmentem a faluba is, Katához. Az évek repültek. Anyukám egyre többször emlegette, hogy szeretne már unokát, de én még akkor is a karrieremre koncentráltam, és nem voltam kész a családalapításra.
Egy nyári hazalátogatáskor Kata megosztotta velem a nagy hírt: férjhez ment, és gyermeket vár. Később megszületett a kislánya, Panka – gyönyörű baba volt. Kata örömében sírt.
Mivel Katának nem volt számítógépe, nem tudtunk Skype-on beszélni, de gyakran telefonáltunk. Két-három évvel később hallottam tőle, hogy a férje elhagyta. Átköltözött az ország másik felébe, nem tartotta a kapcsolatot, és pénzt sem küldött.
Kata árva volt, így senkire sem számíthatott. Nem dolgozott, és teljesen magára maradt a kislánnyal. Ezért elkezdtem rendszeresen pénzt küldeni neki. Mikor hazajöttem, mindig vittem nekik ruhákat is, játékokat, kis meglepetéseket.
Nagyon szerettem Pankát – sokat játszottam vele, és szinte már úgy éreztem, mintha a sajátom lenne. Egy nyáron azonban, amikor már készülődtem hazautazni, Kata egyszer csak eltűnt. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt semmire. Nagyon aggódtam.
A szüleimet kérdeztem, de ők csak annyit mondtak:
– Mikor legutóbb lent voltunk, minden rendben volt. Biztos csak elfoglalt.
De engem valami belülről mardosott. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben.
Folytattam a pénzküldést. Nem jött vissza egyik utalásom sem, így azt gondoltam: élnek, csak nincs lehetősége visszajelezni. Valamennyire megnyugodtam.
De amikor végre megérkeztem Magyarországra, pár nap után elmentem a faluba. Amit ott láttam, egy életre belém égett…
Amikor megérkeztem a faluba, egyenesen a régi házhoz mentem, ahol Kata lakott.
Az udvar elhanyagolt volt. A kertet ellepte a gaz, a kerítés kidőlt, az ablakokon szürke por ült. De amit az ajtón találtam… attól elállt a lélegzetem. A szemem elé egy fekete szélű papírlap került, rajta egy fénykép: Kata nekrológja.
Megdőlt a világ alattam. Térdre estem a küszöbön, és csak sírtam, sírtam… mint akinek kiszakították a szívét.Odabentről gyereksírás hallatszott. Azonnal felpattantam, és berontottam.
A látvány leírhatatlan volt. A hajdan takaros, meleg otthon teljesen lepusztult. Kosz, szétdobált ruhák, bűz. Egy kisgyerek – Panka – a sarokban gubbasztott, remegve, mint egy kismadár.
Egy idegen nő – durva, zord arccal – éppen veszekedett vele. Kiabált, mintha nem is egy gyerekkel beszélne.
– Mit művelsz?! – ordítottam rá, és odarohantam Pankához, aki azonnal felpattant és a nyakamba ugrott.
– Te ki vagy, és mit keresel itt?! – förmedt rám a nő.
– Én? Én vagyok a gyerek keresztanyja, Kata legjobb barátnője! És te?
– A nagynénje vagyok! A bátyám, Panka apja mondta, hogy vegyem magamhoz, ha már Kata meghalt. Ő Angliából küldözgetett pénzt, azt mondta, abból etessem meg a gyereket, meg vegyek neki ezt-azt. Hát nem könnyű nekem sem!
– Aha… – néztem körül megvetéssel. – Látom, hogy nem könnyű. A gyerek rongyos, éhes, remeg. De te? A hajad frissen festve, körmöd gél lakkos… Hová tűnt az a pénz?
– Ne szólj bele! A férjem nem engedi, hogy a gyerek nálunk lakjon, úgyhogy itt kellett hagyni. De hordok neki ezt-azt!
– Igen? Mikor evett utoljára főtt ételt?
A nő nem válaszolt. Csak vállat vont.
Panka szorosan ölelt, és halkan sírta:
– Ne hagyj itt… légyszi… Anya csak elment kicsit a mennybe, de jön vissza, ugye? Ugye visszajön, és főz nekem bablevest, mint régen?
Gombóc nőtt a torkomban.
– Drágám… anya most már mindig a szívedben lesz. És én itt vagyok. Soha többé nem leszel egyedül.
HirdetésA nőhöz fordultam:
– Takarodj innen. Ez a ház Kata nevén van, és ha kell, bíróságra viszem az ügyet. A pénzeket visszakérem, és megteszem a szükséges lépéseket.
Kikaptam a gyereket a koszos szobából, és azonnal felvittem a szüleimhez a városba.
– Miért nem mondtátok el, hogy Kata meghalt?! – csattantam rájuk, mikor hazaértem.
– Kislányom, csak nem akartunk téged aggasztani… Gondoltuk, ha hazajössz, megtudod. Addig is csak hátha minden rendeződik…
– Nem rendeződött! Ez a gyerek ott sínylődött, a nő meg zsebre tette a pénzemet!
Azonnal a gyámhivatalhoz fordultam. Kivonultak velem a házhoz, fotókat készítettek, jegyzőkönyvet vettek fel. Látták, milyen körülmények között élt Panka. Megkeresték az apját is – ő kijelentette, hogy nem kívánja nevelni a gyereket.
Így Panka hozzánk került.
Hívtam az angliai munkahelyemet, és elmondtam, hogy hosszabb szabadságra van szükségem. A főnökeim támogatóak voltak.
Nekiláttam a hivatalos eljárásnak: kérvényeztem, hogy a gyerek hivatalosan is hozzám kerüljön, mint nevelőszülő, majd gondviselő. Nem volt egyszerű, de minden pillanatát megérte.
Panka nagyon értelmes, érzékeny kislány volt – és ugyanaz a kedvesség sugárzott belőle, mint Katából.
Új ruhákat vettem neki, beírattam az óvodába, és anyukám boldog volt, hogy végre gyerekzsivaj tölti meg a lakást.
A nyár végén elmentünk Kata sírjához. Letérdeltünk, gyertyát gyújtottunk, és együtt ültettünk az emlékhelyre temetői ibolyát, amit Kata mindig szeretett.
Aznap este, ahogy néztem, ahogy Panka az ölemben alszik, tudtam:
Ez lesz az utolsó évem Londonban.
Epilógus – Egy új élet születése
Most itt vagyok Angliában, de már nem sokáig. Egy év múlva hazaköltözünk végleg.
Panka minden este videóhívásban búcsúzik tőlem, és azt mondja:
– Gyere haza, mama! Már várlak!
A párom – aki szintén magyar, és nagyon büszke rám – mellettem áll mindenben.És most egy nagy meglepetésre készülünk: hamarosan bejelentjük a családnak, hogy gyermekünk lesz. Igen, saját gyermek – így Panka testvért kap.
A tavasz beköszöntével végleg visszatérünk Magyarországra.És akkor már ketten is várnak majd engem: egy ártatlan, melegszívű kislány, és egy új élet, akit a szívem alatt hordok.
Mert néha el kell menned, hogy megtaláld, mi az, amiért érdemes visszatérni.
