Sokan kérdezitek, hogy miképpen bírom az utóbbi napok/hetek/hónapok gyűlöletkampányát. Hogy nem fogok-e kiégni, nem fogom-e feladni a “harcot”. Hogy van-e időm foglalkozni a lelki egészségemmel, hogy lehet-e ezt a terhet sokszor egyedül cipelni.
Hogy lehet-e ilyen körülmények között valódi társat találni, akiben maradéktalanul megbízik az ember.
Ha igazán őszinte akarok lenni veletek és magammal, akkor be kell valljam, hogy sokszor nehéz. Egy vezető sokszor magányos, még akkor is, ha tökéletes családi élete van. Még akkor is, ha van otthon kivel megosztania a kétségeit, kudarcait és örömeit. Magányos, mert a legnehezebb döntéseket a nap végén mégis csak neki kell meghoznia és a döntésekért a végső felelősség őt terheli. A kudarcnak és a hibáknak általában nincs gazdája, míg a sikernek bőven akad.
Ami engem túllendít a mélypontokon a felém irányuló szereteten és bizalmon túl, az a hazám iránt érzett feltétlen szeretetem. Tudom, hogy mindennek rendelt ideje van. Munkának, családi örömöknek vagy éppen a feltöltődésnek. Tudom, hogy mennyi szépet és jót kaptam a családomtól és a hazámtól a 43 évem alatt és most itt az ideje ebből a lehető legtöbbet visszaadni. Elfogadtam, hogy a következő másfél év bizonyosan nem rólam, nem az én kényelmemről, vagy magánéletemről szól.
Tudom, hogy mi magyarok most olyan esélyt kaptunk a sorstól és a Jóistentől, ami ritkán adatik meg és tudom, hogy ti is érzitek, hogy az előttünk álló időszakban sokaknak sokmindent alá kell majd rendelniük a közös célunk, egy élhető, igazságos és békés Magyarország érdekében.
Sokszor nem lesz egyszerű, de mindig jusson eszetekbe, hogy “ki mint vetett, azonképpen arat”.
A nehezebb napokban pedig merítsünk együtt erőt a Biblia igazságából: “Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”
