“Nem szuszog, nem lélegzik” – talán sokunknak a Szegedi Szent Benedek nevelőtestületéből ez ugrik be, ha egy jellegzetes mondatot kellene mondanunk Imre Ernőné, Irénke kolléganőnkre gondolva.
Hiszen ő maga így szokta jellemezni azt, amikor egy-egy tanóra alkalmával a rá jellemző szeretetteli tekintéllyel csendet teremtett az oktatómunkához.
Azoknak, akik nem ismerték, akik nem látták pedagógusi tevékenységét – ez a mondat akár negatív kicsengésű is lehet, azt üzenve, hogy igazi régivágású tanárként az osztály síri csendje egyfajta öncél volt számára. De akik közelében lehettünk, akik láttuk mindennapi munkáját, tapasztalhattuk azt a szeretetet (olykor rajongást), amivel diákjai, tanítványai körülveszik, jól tudjuk, hogy szó sincs erről. Hiszen a vele való beszélgetésekben szívek nyíltak meg, sorsok bontakoztak is és olykor tragédiák feloldásai, életre szóló iránymutatások születtek meg.
Éppen ezért, személyiségének, mindennapi jelenlétének hiányával szembesülve különösen is átérezzük Kosztolányi sorát: “jaj, összedőlt a kincstár”…
A keresztény gondolkodás, kultúra létszemléletére jellemző, hogy a naptárban, a szentekre megemlékezve valójában azok halálának napját ünnepeljük, azt tekintve a “valódi” születésnapnak, a mennyei boldogságra való megszületés napjának. Ami persze egyet jelent a földi élettől való búcsúzás, az elválás fájdalmának napjával is.
Irénke életében egy napra sűrűsödik mindez: születésnapja egyben távlatot, nyitányt is jelent az Örökkévalóság felé.
