"Remélem, anya hamarosan jön" – imádkozott egy árva kislány este, másnap egy idős asszony érkezett érte – A nap története
Róza minden este imádkozott a nevelőotthonban, mert egy másik kislány azt mondta neki, hogy Isten teljesítheti a kívánságait. Az anyukáját szerette volna visszakapni, de másnap egy idős hölgy érkezett hozzá, egy meglepő történettel.
„Tényleg? Ez működik?” – kérdezte az ötéves Róza Hannától, egy másik kislánytól, aki ugyanabban a nevelőotthonban lakott.
„Igen, ha imádkozol, Isten bármit megtehet” – biztosította Hanna.
A nagyobb lány elmagyarázta Rózának, hogy az imádkozás az egyetlen módja annak, hogy beszéljen Istennel, és kérjen tőle dolgokat. De csak akkor működik, ha szívből kívánja, és nagyon komolyan kéri.
„Neked teljesült már a kívánságod?” – kérdezte Róza kíváncsian.
„Még nem. De anyukám mindig azt mondta, hogy imádkozzak, és remélem, hogy hamarosan újra látom őt” – felelte Hanna, aki a szoba felső ágyán feküdt.
A nevelőotthon nem volt szörnyű hely, de zsúfolt. Sok gyerek – főleg fiúk – lakott ott, és mindannyian szűk szobákban éltek emeletes ágyakkal. Róza borzasztóan hiányolta az édesanyját. Nem értette, mi történt vele, vagy hogyan került oda.
Egy éjszaka, amikor már ágyban feküdt, térdre ereszkedett, és szorosan összekulcsolta a kezét. „Drága Istenem, kérlek, kérlek, kérlek, hozd vissza anyukámat. Kérlek, hozd vissza őt hozzám!” – imádkozott, újra és újra ismételve ugyanazt.
Ezután Hanna felé fordult. „Hogyan fejezzem be?”
„Úgy mondod, hogy 'Ámen.'”
„Ámen!” – kiáltotta Róza.
„Mindenki menjen aludni most!” – hallatszott a nevelőszülők hangja.
Róza gyorsan visszaugrott az ágyába, és betakarózott. „Remélem, Isten hallotta” – suttogta Hannának.
„Ő mindig hallgat” – felelte Hanna nyugodtan.
Másnap reggel
A nevelőszülők reggelit készítettek a gyerekeknek, és Róza kicsit szomorú volt, mert az anyukája nem jelent meg azonnal.
„Azt mondtad, Isten visszahozza az anyukámat” – panaszkodott Hannának.
„Mondtam, hogy megteszi. De időbe telik. Emlékezz, én is imádkozom, és még mindig várok. Idő kell hozzá, de Isten mindig cselekszik” – válaszolta Hanna, miközben a palacsintáját ette.
Hirtelen megszólalt a csengő.
„Ki lehet az?” – kérdezte Andrea, a nevelőanya, miközben az ajtó felé indult.
„Franklin asszony?” – kérdezte valaki az ajtóból.
Róza fülei felkapták a jól ismert hangot. Olyan volt, mintha az édesanyját hallaná.
„Anya!” – kiáltotta, és az ajtó felé rohant.
De az ajtóban álló nő nem úgy nézett ki, mint az anyukája. Ősz haja volt, és az arcát ráncok szántották. Nem lehetett az anyukája. De miért volt olyan ismerős a hangja?
Andrea gyengéden visszaterelte Rózát. „Róza, menj vissza enni” – mondta.
„Ne, várj! Ön Franklin asszony? Én Daniella vagyok. Róza nagymamája” – árulta el az idős asszony.
„Mi? De nekünk soha nem mondták, hogy ennek a kislánynak van más családja” – kérdezte Andrea döbbenten.
Róza döbbenten figyelte őket nagy szemekkel, különösen a „nagymama” szó hallatán. Sosem találkozott vele korábban.
„Az anyukájával nem volt túl jó a kapcsolatunk” – kezdte Daniella. „De amikor meghalt egy autóbalesetben, a szociális munkások megtaláltak engem. Akkoriban egy floridai nyugdíjas közösségben éltem, és nem tudtam elvállalni egy gyereket. De most már készen állok. Ügyvédekkel dolgoztam, és azt mondták, ma elhozhatom az unokámat.”
Andrea bólintott. „Rendben, felhívom az esetfelelősét, hogy ellenőrizzem.”
Daniella a kanapéra ült, míg Andrea telefonálni kezdett. Róza kíváncsian közelebb ment.
„Tényleg te vagy a nagymamám?”
„Igen, kicsim. És eljöttem érted. Vettem egy vadonatúj házat, közel Disney Worldhöz. Szeretnél velem jönni?”
„Igen! De mi lesz Anyával?”
„Kicsim, anyukád már nincs többé. De itt vagyok én, és soha, soha nem hagylak egyedül. Ez ígéret” – mondta az idős asszony, gyengéden megérintve Róza karját.
Róza mosolygott. „Tegnap este imádkoztam, hogy Isten hozza vissza Anyát. De téged küldött. És egy nagymama is olyan, mint egy anya, igaz?”
Daniella halványan elmosolyodott. „Mondhatjuk így.”
Andrea ekkor tért vissza. „Az esetfelelősömnek lerobbant az autója, ezért nem tudott értesíteni. De megerősítette, hogy igaz. Most összepakolom Róza dolgait, és elmehetnek.”
Róza ujjongott, megölelte Daniellát, majd elbúcsúzott Hannától.
„Igazad volt! Isten mindig válaszol az imákra.”
„Látod? Csak idő kell hozzá” – mosolygott Hanna, és szorosan átölelte a kisebb lányt.
Róza hitte ezeket a szavakat egész életében. Isten válaszolt az imájára, még ha nem is pontosan úgy, ahogy ő várta.
„Remélem, Isten a te imáidat is hamar meghallgatja” – mondta Hannának, mielőtt elindult a nagymamájával, hogy új életet kezdjen.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A hit hegyeket mozgathat. Róza imádkozott az anyukája visszatéréséért, de helyette a nagymamája érkezett, és soha többé nem maradt egyedül.
- Mindig gondoskodjunk a gyermekek biztonságáról. Sosem tudhatjuk, mi történik, de fontos, hogy biztosítsuk, hogy a gyerekek soha ne maradjanak magukra.
(A történet illusztrációs célokra készült. Az esetleges hasonlóságok véletlenszerűek.)
