Már több mint harminc éve nincs köztünk, de még ma is emlékszünk rá. Déri János publicista, riporter, televíziós műsorvezető és szerkesztő igazi legenda volt.
Sokan emlékeznek még, ahogy az Ablak című műsorban lezseren felült az íróasztalra és úgy konferált fel egy riportot. Az a Déri János, akinek a pocsék áruk fórumában elejtett poénjaiba beleremegtek a pesti bérházak, a földszinttől a negyedikig mindenki azokon nevetett. Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! Az utolsó Hócipős cikkében azt írta – már Mexikóból, a betegség elleni egyenlőtlen küzdelem utolsó felvonása közben -, hogy „a kórházban, ahol japánokkal és amerikaiakkal várom a feltámadást.” Szívszorító, fájdalmas önirónia. Talán ez volt a legrosszabb az egészben – kezdi emlékezésében az Újságmúzeum.
A sors ugyanis úgy rendezte, hogy egy olyan intellektuális, gondolkodó, s állandóan vívódó embernek, mint ön, végig kellett néznie a saját halálát. Végig kellett néznie, ahogy kizuhan a biztosnak mondott világából, s pillanatok alatt az ünnepelt, imádott, jó humorú tévésből egy beteg ember lett, akivel lassan már senki nem mert őszinte lenni, mert szerették, sajnálták vagy nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. (...)
HirdetésAz Ablak viszont régóta megszűnt. A halála után valahogy olyan üres lett a stúdió. Már a poénok sem ültek úgy, mint korábban, a témákról kiderült, hogy ha nem Déri csinálja, vagy nem ő konferálja, akkor valahogy mégsem annyira érdekesek. Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! A természetessége, a humora, az intellektusa, az állandó igazságkeresése. Pont az ön esete bizonyítja, hogy ha valakinek valóban van mondanivalója, ha valóban tehetséges, akkor nem kell látványosan berendezett stúdió, meg ilyen-olyan megvilágítás és nem kell tapsgép sem. Senkit nem érdekelt, hogy konfekciópulóverben ült a stúdióban vagy egy egyszerű kockás ingben. Nem az volt a lényeg, hanem amit mondott.
