Nagyon szégyellem magam, hogy ilyen gyerekeim vannak. Én nem erre neveltem őket
Van két gyermekem, egy fiam és egy lányom, mindig segítettem őket az egyetemi évek alatt. Amikor házat vettek, a férjemmel mi is besegítettünk és mindig számíthattak ránk, amikor pénzre volt szükségük.
Ma már egyedül élek, megöregedtem. A férjem öt éve meghalt, kicsi a nyugdíjam, csak a legszükségesebb dolgokat tudom megengedni magamnak. Minden megtakarított pénzünket a gyerekeinknek adtuk, amikor szükségük volt rá. A gyerekeim tudják milyen helyzetben vagyok, de nem segítenek.
Egyszer próbáltam elmondani nekik azt, hogy szükségem lenne a segítségükre, de mind a két gyermekem úgy reagált erre mintha nem értenék mit is akarok.
Mind a két gyermekem elég jó anyagi körülmények között él, minden évben nyaralni mennek drága, külföldi helyekre. A lányom minden hónapban új ruhát vesz magának, az unokámnak pedig több a zsebpénze mint a nyugdíjam.
A fiamék pénzügyi helyzete is jó, de a menyem nagyon takarékoskodó. Amikor a szomszédasszonyom azt meséli nekem, hogy a gyerekei anyagilag segítik őt, vagy ételt hoznak neki akkor nagyon rosszul és kellemetlenül érzem magam, mert én is segítettem a gyerekeimet.
A mi szüleink nagyon sokszor segítettek rajtunk, de mi mindig megköszöntük, ahányszor csak volt rá alkalmunk. Szeretnék a lányomhoz költözni egy vagy két évre, addig kiadnám a lakásomat albérlőknek, így tudnék spórolni egy kis pénzt.
Nem merem elmondani a lányomnak, pedig szép nagy lakásuk van, nekem is lenne helyem náluk. Nem tudom, hogyan boldogulnak a nyugdíjas társaim, én is elég spórolós vagyok, de nekem nem sikerül. A férjem még nyugdíjas korában is dolgozott, de ahelyett, hogy magunknak tettünk volna félre, inkább odaadtuk a gyerekeknek azt a pénzt, mert akkor szükségük volt rá, most pedig ez a köszönet a részükről.
