Erős Antónia élete legnehezebb időszakáról beszél .Ebben a posztban olvashatjátok mennyi mindenen kellett keresztül mennie.
Soha nem gondoltam, hogy ez megtörténik velem... Sokkolt, és úgy éreztem magam, mintha a félelemtől összezsugorodnék belül, mint egy gyerek. Nem ezzel születtem, de 26 évvel ezelőtt ezt éreztem, amikor kiderült: cukorbeteg vagyok. Sírtam, kerestem a magyarázatot, kibújtam volna belőle, alóla. Akkoriban sok volt a teher, mert gondok voltak a munkahelyemen, apu egyre betegebb lett, én már rég nem laktam otthon velük, hogy segítsek többet, ezért anyunak is csak óvatosan mondtam meg, hogy mi történt. Egy hónap kórház, három hónap táppénzen...
Kérdések sora: képes leszek-e újra dolgozni? Képes leszek-e megint gondtalanul élni, ahogyan a barátaim? Képes leszek-e szeretni? Képes leszek-e arra, hogy anya legyek? Mielőtt ezt megválaszolom, le kell írnom annak az embernek a nevét, aki a több hónapos “munkaszünet” és önsajnálat után visszarántott: Németh Károly, “Charlie” volt az.
A ma már nem létező Pécsi Körzeti Televízió szerkesztőjeként azt mondta: riporter vagy, szedd össze magad, költözz, válts, gyere dolgozni Pécsre! Hamar döntöttem. Új város, új munka, új élet, új esély. Képes voltam élni vele, képes voltam váltani, otthagyni a régit, belevágni az újba, most már cukorbetegen. Hittem abban, hogy képes leszek rá, mert képesnek tartottak rá.
