A tanévzáró után sokan büszkén teszik közszemlére csemetéjük kitűnő bizonyítványát. Az én anyukám – ha már akkor is lett volna erre lehetőség – sosem tette volna ezt. Hogy miért? A képen tökéletesen látható. És ha ezeket a jegyeket nézzük, nem volt mire büszkének lennie.
Ha az eredményeimet nézzük, az élet iskolájában elért eredményeket, akkor már egészen más lenne a helyzet. De ma már nem teheti meg. Már nem tudja megmutatni a bizonyítványomat. Már csak én tudom. A bizonyítványomat, ami én magam vagyok. Aki lettem. Mert a papír bizonyítvány nem tud soha igaz képet adni a tulajdonosáról. A bizonyítvány maga az ember. Akit megismerünk, és mi magunk tudjuk osztályozni. Attól függően, hogy a másik mennyit jelent számunkra. De ezt nem lehet számokkal, osztályzatokkal értékelni.
Számomra az Olvasók osztályzata jelenti a valóságot, azt, amit elértem, amivé, akivé váltam. Jobban örülök annak az ötös osztályzatnak, amit az élet, amit az olvasók adnak, mint amit a tanár adott volna. Sokan kapnak kitűnő bizonyítványt az iskolában, aztán az életben megbuknak. És sok iskolai bukott diák kap kitűnő bizonyítványt az életben.
Ez a bizonyítvány tanulság. És biztatás. Nem, nem arra, hogy nem kell tanulni. Hanem arra, hogy egy rossz kezdésből lekhet jó folytatás. Hogy a jegyek nem feltétlenül jelentik, hogy a rossz tanuló semmire nem viszi az életben. Nem szabad aggódni, ha a jegyek nem a legszebbek a bizonyítványban. Az a fontos, hogy az életben legyenek szépek.
