Sosem fogom megbocsátani, mégsem üvölthetem bele a világba, hogy bűnös.
Az én fiam éppen most lenne ötvenéves. És már három éve nincs közöttünk! Egyszerűen feldolgozhatatlan, hogy elvesztettem a gyerekemet. Bárcsak egy anya se tudná meg, milyen eltemetni a saját gyerekét!
Nem tudok felejteni, és nem tudok megbocsátani. A menyemnek, akivel úgy bántam, mint a saját lányommal. Sosem beszéltem ellene, pedig a kezdetektől fogva láttam, hogy rossz hatással van a fiamra. Örökké hajszolta. Neki sosem volt elég semmi, hiába gürcölt az én Karikám éjjel és nappal. Nagyobb lakást akart, kocsit akart, nyaralót akart, szép ruhákat, külföldi nyaralást. Miközben ő csak a házasságuk legelején dolgozott, aztán szülte sorban a gyerekeket. Pedig Kari nem akart, csak egyet, mégis három lett – hogy a menyemnek ne kelljen visszamennie az állásába.
Ült a tutiban, és fejte, simfölte a fiamat. Ha úgy érezte, az elég sem elég, cirkuszolt. Nem tudtam úgy menni hozzájuk, hogy ne állt volna a bál valamiért. Hibás vagyok én is: miért neveltem ilyen rendes, becsületes emberré a fiamat?! Lett volna mihaszna, csirkefogó, akkor ma is élne. De a lelkiismerete nem hagyta, hogy elhagyja ezt a nőt, pedig kapott volna jobb asszonyt maga mellé, annyi szent! De ő kitartott a választása mellett. És hajtott, és nem pihent soha, és hallgatta otthon az állandó sirámot, és rá is ment az egészsége. A rák vitte el.
A menyem persze azóta is zokog, játssza a szomorú özvegyet, akinek a fiam volt a mindene... De becsülte volna meg jobban, amíg velünk volt! Nekem már nem maradt senkim, csak az unokák. Ezért nem szakítottam meg a kapcsolatot a menyemmel. Támogatom is, amennyire a kis nyugdíjamból telik, nyaraltatom a gyerekeket itt nálam, a jó levegőn. És bár látszólag béke van, a szívem mélyén sosem fogok tudni megbocsátani ennek a gonosz és lelketlen nőnek!
