Ez egy kisfiú története, akinek óriási szíve volt. Ezt mindenkinek el kell olvasnia.
Ez Bence története, de valójában nem csak az övé. Sok millió gyermek van a világon, akik ugyanilyen rémálomban élnek.
Bár Bence története csak kitalált történet, de a sorsa mégis szívszorító. Az ilyen fajta dolgokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem szabad elfelejtenünk Bencét.
Bencének hívnak, 7 éves vagyok. Szeretem édesanyámat és édesapámat, de nagyon félek tőlük. Gyakran megvernek és nem értem, hogy miért.
Reggel, miután felébredtem elmentem az iskolába. Jó tanuló vagyok és a tanárok is kedvelnek engem.
Szeretem az osztálytársaimat, bár nincsenek barátaim. Ezért a szünetekben általában az osztályteremben maradok. Senki sem akar velem játszani.
Próbáltam összebarátkozni más gyerekekkel, de félrelöktek és csúnyának neveztek.
Mindig kinevetnek, mert mindig ugyanazt a régi farmert, pólót és szakadt cipőt viselem.
Egyszer az órák után bementem az öltözőbe, elloptam egy kabátot, ami már régóta gazdátlanul lógott a fogason. Senki sem kereste. Majd így felöltözve mentem haza a hóviharban.
Reszkettem a hidegben, nagyon nehezen haladtam a szembeszélben. Egyszer csak meglöktek hátulról, és arccal egy hókupacba csapódtam. Aztán ezt hallottam:
Téged mindenki utál! Nyomorék!
Hátba és gyomorba vágtak, majd elfutottak, miután a hóba löktek.
Elsírtam magam. Nem azért, mert fájt és rosszul éreztem magam, hanem azért mert nem volt egy barátom sem, pedig én az összes osztálytársamat szerettem.
Amikor hazaértem, anyám felállt, és megragadta a hajam.
Merre csavarogtál? Miért koszos és vizes mindened? Francos kölyök! Nem kapsz vacsorát, menj a szobádba és maradj is ott.
Szó nélkül bementem a szobámba és nem jöttem ki reggelig, bár éhes voltam és nagyon átfáztam.
A jegyeim egyre rosszabbak lettek, és amikor ezt elmondták az édesapámnak, ő nagyon megvert. Egyszer annyira megvert, hogy a mutatóujjam lebénult. A mai napig nem működik és az osztálytársaim is kinevettek miatta.
HirdetésKésőbb pedig nagyon erős fájdalmat éreztem a mellkasomban.
Apámat és anyámat nem érdekelte. Esténként az ágyban fekve egy dologról gondolkoztam. Arról álmodoztam bárcsak elmúlna ez a fájdalom, mert nem akartam, hogy apu és anyu haragudjanak rám. Én nagyon szeretem őket, ez az igazság.
Másnap az iskolában azt kérték, hogy rajzoljuk le, hogy mire vágyunk. A többiek autót, rakétát és szép babákat rajzoltak. De én nem.
Nem azért, mert én nem szeretem ezeket, hanem azért mert én leginkább egy szerető apáról és anyáról álmodtam. Ezért én egy családot rajzoltam: apát, anyát és egy fiút.
A többiek játszottak és mindenki boldog volt. Miközben rajzoltam, halkan sírtam. Nagyon szerettem volna olyan apát és anyát, akik szeretnek engem.
Amikor megmutattam a rajzomat, az osztályban mindenki csak nevetett.
Kimentem a táblához és azt mondtam:
Az én álmom a család!
Még hangosabban nevettek a többiek. Sírva azt mondtam:
Kérlek bennetek, ne nevessetek rajtam, nekem tényleg ez az álmom!
Lehet fizikailag bántani, lehet engem utálni, de kérlek bennetek ne nevessetek ki engem, kérlek titeket!
Én azt szeretném, hogy nekem is olyan szüleim legyenek, mint nektek, akik átölelnek, együtt nevetnek velem, akik értem jönnek az iskolába és örülnek, ha látnak. Tudom, hogy nem vagyok szép és gyenge vagyok, és tudom, hogy béna az ujjam, de arra kérlek titeket, ne nevessetek rajtam.
A tanárnő megpróbálta letörölni a könnyeimet. Azt hiszem, néhány gyerek megértett, de sokan továbbra is nevettek rajtam.
Miután kiosztották a dolgozatokat, rögtön láttam, hogy rosszul sikerült. Azonnal tudtam, hogy édesanyám nagyon dühös lesz.
