KÖNNYEIM CSOROGTAK MIKKOR -E VERSET OLVASTAM !MOST ÉN VAGYOK AZ AKI MINDIG VÁR .
Megint haza indulok nemsokáraNagy, néma csend borul a kis szobára.Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.Nincs már ott, aki eddig haza várt.
Békülten kimondom:Elköltözött.Nem lakik többé az élők között.
Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!Szorongva leste, mikor érkezem.S egyszer csak elébe léptem,Hogy felragyogott az a kedves kék szem!Pedig szolgálatom hívó szaváraÉn olyan gyakran hagytam őt magára,
És neki úgy fájt minden búcsúvétel:Körül tipegett anyai féltéssel...Amíg csomagoltam és rendezgettemSzeme kísért...csendesen ült mellettems bele sűrítve szóba annyit mondott!Azután...egyszer ő is útra kelt.Végső tekintetével átölelt,És indult...hangtalanul, csendesen.Elment! Elment! Hiába keresem.
Ő utazott el!-ismételgetem:Tudta, hogy örök hajlék hívja fennÉs most, előre ment és haza vár,Csak egy kevés idő van hátra már,S ha véget érnek próbák,földi harcokMegint meglátom azt a kedves arcotOtt, ahol többé nem kell búcsút venni-
Kicsiny szobánk most csendesen fogad,De csendje is tud drága titkokat...Hogy várt mindeddig....hogyne várna rám:
