Irena Krzyżanowska 1910. február 15. –én született Otwockban. Édesapja, Dr. Stanislaw Krzyzanowski orvos volt, egy Varsó melletti kisvárosban dolgozott, betegeinek többsége szegény zsidó családokból került ki.
A kislány csupán hétéves volt, mikor édesapja meghalt tífuszban. Amit tőle tanult, egész életét meghatározta: „Apám akkor halt meg, amikor hétéves voltam, de örökre eszembe véstem szavait, hogy ne nemzetiségük, fajuk, vagy vallásuk szerint osszuk fel az embereket. Az a döntő, hogy ki milyen ember. A második alaptétel, melyre gyermekkoromban megtanítottak: kötelesek vagyunk kinyújtani kezünket a fuldoklók, a bajba jutottak felé.” A gyönyörű, fiatal lány szociális munkásként dolgozott.
Hatalmas életakarással rendelkezett, ügyes szervező és határozott döntéshozó volt.
1939-ben a németek megtámadták Lengyelországot. Irena abban az időben a Szociális Jóléti Osztálynál dolgozott, mely Varsó több városrészében is étkezdéket üzemeltetett. A háború kezdetével azonban gyógyszereket és ruhát is osztottak a rászorulóknak. A németek keményen megbüntették azokat, akik segíteni mertek zsidó családoknak, vagy bújtatták őket. Az illegalitásban működő lengyel kormány külön szervezetet, a Zegotát hozta létre a zsidók mentésére. Irena tagja volt a csoport gyermekeket mentő részlegének, Jolanta álnéven tevékenykedett. Már a Zegota megalakulása előtt társaival több, mint háromezer hamis papírt juttatott el zsidó családokhoz, hogy azok elmenekülhessenek a németek elől.
HirdetésIrena a háború előestéjén találkozott Stefan Zgrzembskivel, a románcból született Janka lánya. Mégis Meiczyslaw Sendlerhez ment feleségül. Miután a német csapatok bevonultak a városba, ősszel a zsidó lakosságot elkezdték gettóba telepíteni. 440.000 ember került csapdába egy 16 háztömbnyi területen. A negyedük meghalt betegségben és éhezés következtében, mielőtt deportálták volna. A gettó falai között járványok tomboltak, a németek aggódtak, hogy a tífusz és tuberkulózis kitör a gettó falai közül, ezért szabad bejárást engedélyeztek a szociális munkásoknak. Irena élelmiszert és gyógyszert juttatott be a pokoli körülmények között fogva tartott embereknek. Szolidaritásból viselte a Dávid-csillagot. Nem tudta tétlenül nézni emberek ezreinek kegyetlen lemészárlását: legalább a legkisebbeket megpróbálta megmenteni.
1942 júliusában a németek belekezdtek a Reinhard hadműveletbe, amelyben 250 000 zsidót deportáltak a Treblinka táborba. Irena hálózatot épített ki a gettóban, vagy kéttucat Zegota-tag nő segítette munkáját. Elkezdték kicsempészni a gyermekeket, csecsemőket. Koporsókban, ládákban juttatták ki a kicsiket, gyakran csatornákon, pincéken keresztül, néha lenyugtatózva, hogy az őrök nehogy gyanút fogjanak.
Krumpliszsákban, mentőautókban elrejtett dobozokban, szerszámosládában bújt meg egy-egy kisbaba, Irena próbált minden lehetőséget megragadni. Először csak az árva gyermekeket menekítették ki, de mikor bizonyossá vált, hogy a nácik végrehajtják a „Végső megoldás” tervét, Irena menteni kezdte azokat is, akiknek még éltek a szülei.
A szülők gyakran kérdezték a lányt: biztos abban, hogy a gyermekek életben maradnak, ha elviszi őket? Irena annyit felelt: csak azt tudja garantálni, ha ott maradnak, meghalnak. Álmában később gyakran hallotta a kisgyermekek sírását, mikor elbúcsúztak szüleiktől. Embert próbáló helyzetekben kellett helyt állnia, gyakran az apa beleegyezett a gyermek kijuttatásába, de az anya nem tudta elengedni. Irena rengeteg könnyet, szenvedést és fájdalmat látott és élt át nap mint nap.
