Lehet, hogy Benkő Dániel lantművésznek nem a zenei kompozíciói, hanem a Svábhegyen álló háza volt az igazi életműve. Tizenhét éve folyamatosan épült, és akinek módja van belépni a különös birodalomba, meghökkenve próbálja bejárni a sajátos összefüggésben egymásba kapcsolódó tereket.

Mintha lassan eltávolodna az ember a világtól, amikor leereszkedik ebbe a kis völgybe. A ház ott üldögél a mélyben, úgy tűnik, zárkózottan vigyázza tetőit, kiszögelléseit. Formája meghatározhatatlan. Egy, a Bauhaust is idéző skandináv hegyi lak posztmodern ihletésű karikatúrája. Felkavaró, mint a Szörnyeteg, akibe a Szépség beleszeret. A tévétoronynak is csak a csúcsa látszik; itt lenn, a zöld pokol bugyraiban senki sem figyel ránk. Tombolhatunk, ahogy akarunk.

Talán Benkő Dániel is úgy gondolta, bármit csinálhat ebben a völgyben, amikor 1986-ban megvásárolta az akkor még sokkal alacsonyabb házrészt. És azóta nem építi, hanem éli a házát. Az pedig mozog, nyúlik, hajlik és görbül, kikönyököl oldalt, vagy éppen sapkát borít a fél fejére a gazda pillanatnyi ihlete szerint. – Örültség ez, fiam, de van benne rendszer” – szól a mondás. Nehezen találni rendszert benne, mégis érdemes ismerkedni vele, felfedezni ötleteit, szín- és formavilágát, mert ennek a konglomerátumnak a belsejében van valami spontán, véletlen zsenialitás.

A lantművész a kétszobás lakrészben először az erkélyt építette be, majd fölötte, egyre magasabb szinteken kiegészítő tereket hozott létre, később pedig a kertbe tervezett a garázson kívül különféle épületnyúlványokat. Állítólag ma már hetvenhat helyiség van a házában. Ebbe a kisebb-nagyobb folyosók, meg a néhány lépésnyi széles átjárók is beleértendők, vagy egyebek közt a tető egyik védett sarkában kialakított terasz, a hangstúdió, ahol Benkő Dániel lemezfelvételei készülnek, egy borraktár, amelybe a művész neves borászok legfinomabb borait gyűjtötte össze, egy fedett szín, vagy egy olyan épületrész, amely egy helyütt középkori levegőt sugárzó templomtoronnyá magasodik. S tán ideértendő az az álom is, amely az egyik melléképületből egyszer tánciskolát csinálna.

Benkő Dániel a Rózsadombon nőtt fel, egy többszörös társbérlet zsúfoltságában, talán innen ered ösztönös terjeszkedési vágya. A tánc, a trubadúr-kellem iránti vonzódását feltehetően a szüleitől örökölte, akik tánctanárok voltak. De a külső szemlélő azt is érzékeli, mintha énjének legmélyén valami mindig tiltakozna az általa választott hangszer és az ehhez tartozó életfilozófia ellen. És lám, finomság és könnyedség ugyanúgy megtalálható ennek a háznak a belső kialakításában, mint valami furcsa erő, sőt, az – erő” előtaggal kezdődő fogalmak is: erőszak, erődítmény.

Az új rész egyik meghatározó tere nagyobb társasági összejövetelekre, házi koncertekre is alkalmas szalonféle, mozgalmas belsőépítészeti megoldásokkal.

Kicsiny, közvetítő helyiségeken át lehet megközelíteni, van benne szinteltolás, remek lépcső a legfelső emeletre, oszlop, körben polc-asztalkával, kellemesen találkoznak a különféle beszögellések, és egy erkélyre is ki lehet lépni. Néhány világos könyvespolc, meg egy sereg tonettszék minden bútorzata, az ablakpárkányon egy-két szecessziós dísztárgy, a falakon szép, kortárs képek. A régi székek egy részét a művész néhány évvel ezelőtt maga újította fel, maga gyalulta, csiszolta, de aztán elment a kedve ettől a művelettől, mert az egyik gép a bal keze mutatóujjáról teljesen lemarta a bőrt. Ezermesterkedése miatt fél évre kiesett a zenélésből. A háznak ez a része Benkő Dániel – fa korszakában” készült.

Aztán jött a vaskorszak. Korlátok, kapaszkodók, a ház oldalában felfutó keskeny hajólépcsők tanúskodnak erről. Ha az ember a közel tízméteres magasságból letekint, vastraverzekből álló impozáns vázrendszert lát alant, amelyet a háziúr egyszer nagy terasszá akar lefedni. Ez is, meg a kertben félig készen álló, még falakra váró építmények is mutatják: most valószínűleg a kőkorszak, pontosabban a téglakorszak következik az akaratos – építész” életében. Aki egyébként valóban építész akart lenni egykor, de nem vették fel már az építőipari szakközépiskolába sem, mert meglehetősen rossz tanuló volt. Az viszont tagadhatatlan, hogy nemcsak a zenei, de bizonyos belsőépítészeti és színharmóniákhoz ösztönösen ért. A szalon mályvaszíne a halvány kékeszölddel és a faelemekkel ugyanúgy egyedi és elegáns, mint a lépcső és a legfelső szint vízkékje.
Folyamatosan teljesedik ki ez a ház, ahogy az örömteljes improvizáció során a gitáros ujjai alatt a húrokról felcsendülő alapdallamból kinőnek a variációk. De a látogató érzi, hogy ez a – zenemű” a komponista örökös kielégítetlensége okán valószínűleg soha nem fog elkészülni.amiotthonunk.hu