Milyen érzés az, mikor beviszed a saját gyermeked a kórházba, abban a reményben hogy majd kap gyógyszert, jobban lesz - majd csak az üres hordozóval, a kis ruhájával és plédjével távozol, magyarázat, igazi válaszok nélkül? Hazamehetünk - de hová? Otthon-e az otthon, vagy csak egy hideg lakás hangok nélkül, ahol már nem kell figyelni hogyha alszik csendben legyünk, ahol már nem kell készülni a fürdésre időben, ahol már nincs aki felkeltsen az éjszaka közepén mert valaki éhes, ahol már nem tehetjük a mellkasunkra hogy békésen aludjon szívünk dobbanását hallva ahogy tette mindig is míg meg nem született?
Miért érezzük mi rosszul magunkat mikor Ő volt az, aki a legtöbb rosszat kapta az élettől már az elején, Ő volt az aki a méhben küzdött még anyu a kórházban harcolt vele két hónapig bent, fertőzöttek közé dobva, minden nap sírva aludva el? Miért Ő szenvedett mikor boldogan hazahoztuk, nem tudva hogy Ő vak és mi miért nem értettük meg az elején hogy csak a hangunk és az érintésünk az amire számíthatott, és építette ki a bizalmát felénk? Miért mondták azt nekünk, hogy az orvosnak nem volt rá ideje megvizsgálni mikor megszületett, hogyan gondoljuk mi ezt?
Miért szenvedett Ő a sok vizsgálat közben miután rájöttünk hogy nem lát, miért Ő szenvedett mikor mi, a szülei szembesülnek a hazugságokkal, a félrevezetésekkel és azzal, hogy rajtunk kívül senkit sem érdekel az állapota, az hogy a lehetőséghez képest talán láthasson valamit majd a világból, láthassa végre az arcunkat? Miért kellett kilóméterek ezreit megtenni összesen egy négy hónapos babával azért, hogy valaki úgy kezelje Őt, ahogy megérdemli, ahogy minden ártatlan gyermek megérdemelné? Miért kellett Őt egy másik országban, egy négycsillagos hotelhez hasonló közkórházban privát betegként kezeltetni, miért kellett ezeket átélnie, miért éreztük közben azt, szívünkben hogy Ő mostmár biztonságban van és végre foglalkoznak vele, ahol az orvosok a szemünkbe merik mondani az igazságot?
