A hölgy írását az interneten találtuk, és összefoglaljuk nektek:
“Szerencsés gyerek voltam, mert nagyon könnyen és jól tanultam. Amikor szülő lettem, azt reméltem, hogy mindkét gyerekem ugyanígy halad majd. A lányommal, Amandával nagy szerencsém volt, ő mindenben ugyanúgy teljesített, mint valaha én…
Azonban úgy éreztem, hogy a kisebbik gyermekem, Eric problémás. Szétszórt volt, képtelen volt egyedül tanulni, ott kellett vele ülnöm, és magántanárokat fogadni, hogy egyáltalán kínkeservesen haladjon az iskolában. Sehogy sem tudtam őt motiválni! Azonban egy nap teljesen megfordult velünk a világ…
Eric 16 éves korában meghalt az édesapám, az ő nagyapja. Imádták egymást, Eric kis korában sülve-főve együtt voltak! Az egyik legfontosabb személy volt az életében…
Apám temetésén a gyerekeim két oldalamon álltak, és fogták a kezemet. Aztán egyszer azt éreztem, hogy már csak Amanda fogja. Eric eltűnt… Nem volt mellettem, ezért a tekintetemmel keresni kezdtem őt.
Aztán észrevettem, hogy a bejáratnál segít az időseknél fel- és lelépni a lépcsőn. A legtöbbjüket nem is ismerhette, de segített nekik, hogy odavezesse őket a nagyapja koporsójához.
Majd a temetkezési vállalkozó odajött, hogy kellene egy koporsóvivő. Erik azonnal megkérdezte, hogy segíthet-e. A vállalkozó azt mondta, hogy ez nem az ő dolga, és maradjon velünk, és gyászoljunk együtt. Erre azonban Eric ezt válaszolta: “Papa is mindig vitt engem, mikor kicsi voltam. Az a legkevesebb, hogy én is megteszem érte ugyanazt.”
Akkor megértettem egy csomó mindent! Soha többé nem szidom a fiamat a jegyei miatt! Pontosan olyan, amilyennek szerettem volna: nagyon büszke vagyok rá, talán ő a legjobb ember, akit ismerek, együtt érző és gondoskodó! Átadja másoknak a kedvességét, jó humorával és együttérzésével csodálatos társaság, és megbízható fiú!”
