A férj és a feleség megegyezett, hogy a házasság legelső napján még nem mennek el nászútra, hanem otthon édes kettesben töltik, azonban senkinek sem nyitnak ajtót.
Amikor a férj szülei érkeztek hozzájuk, és kopogtattak, a pár tagjai egymásra néztek, és tartották magukat az ígéretükhöz, nem nyitottak ajtót. Később újra kopogást hallottak: most a feleség szülei érkeztek meg. Ismét egymásra néztek, a feleség azonban könnyes szemmel így szólt: “a szüleimmel én ezt nem tudom megtenni!” Majd sarkon fordult, és kinyitotta az ajtót.
Teltek és múltak az évek, született két szép fiuk, és nagy szeretetben nevelték őket. Aztán megszületett a harmadik kicsi is, egy kislány. Ekkor a férj hatalmas ünnepséget rendezett, amelyre az összes családtagot, és barátot meghívta!
A feleség megkérdezte a férjétől, hogy miért rendezett ekkora eseményt most, amikor a fiúk születésekor nem volt felhajtás…
A férjnek könnyek szöktek a szemébe, és csak ennyit mondott: most született meg, aki majd mindig ki fogja nekünk nyitni az ajtót!…
A lánygyermekek különlegesek, nem fogják sokáig a kezünket, de örökre a szívébe zár, és mindig számíthatunk rá!
Neked mi a véleményed?
