85 éves korában meghalt Tordy Géza, a nemzet színésze – írja a Nemzeti Színház honlapja.
Egyszer, még a második világháború elején Tordy Gézát elvitték az Operettszínház Latyi Matyi a szenespincében című gyerekelőadásra. Akkor még kölyöknek is kölyök volt, hiszen 1938. május 1-jén született Budapesten, mégis valami megfogta a lelkét, ami később a színművészet felé irányította a figyelmét.
Tordy Géza pályájáról:
A Kossuth-díjas színész, rendező Budapesten született 1938. május 1-jén. Színészi pályáját 1956-ban kezdte Kaposvárott. Abban az évben nem indult színészképzés a főiskolán, de Zách János adott egy lehetőséget a fiatalembernek és odavette segédszínésznek.
1956. október 26-án Kaposváron a Zrínyi Miklós Kör nagygyűlésén, a Petőfi szobornál már Tordy szavalta a Szózatot. Somogyból Szegedre került, később a Magyar Néphadsereg Színháza, majd a Vígszínház tagja lett. 1963-1967 között a Madách társulatát erősítette, de aztán visszatért a Vígszínházhoz.
Ekkor már rendezett is, darabjait a veszprémi Petőfi Színház mutatta be. 1992-től a Győri Nemzeti Színház prózai tagozatának művészeti vezetője volt, 1995-től a Budapesti Kamaraszínház főrendezője, s immár 26 éve a Színház Filmművészeti Egyetem tanára. Színészi játékát kitűnő jellemábrázoló készség vezérli.
A romantikus és modern hősök megformálásában mindig az érzelmi hitelesség, az indulatok vad, mégis kontrollált szenvedélye jellemezte. Színházban, filmen és a televízióban is felejthetetlen alakításokat nyújtott, a közönség egyik kedvencévé vált.
Játszotta Edgart a Lear királyban, volt Orlando (Ahogy tetszik), Puck (Szentivánéji álom). A Danton halálában Camille Demolande, Goldoni Mirandolájában pedig Ripafratta volt. A Bűn és bűnhődésben Porfirij, az Éjjeli menedékben Luka bőrébe bújt, Az ügynök halálában Willy Lomant személyesítette meg. Rendezőként olyan darabokat vitt színre mint a Liliom, a Cseresznyéskert, a Vörös postakocsi, a III. Richárd, vagy éppen a Bűn és bűnhődés és A vágy villamosa.
Első filmszerepét 1957-ben kapta, a Máriássy házaspár próbafelvételen választotta ki a Külvárosi legenda egyik szerepére. Később szerepelt A kőszívű ember fiaiban, a Kárpáthy Zoltánban, az Egri csillagokban, a Fekete gyémántokban, a 80 huszárban, a Vörös Grófnőben. Nevéhez tévéjátékok egész sora is fűződik, játszott az Édes Anna, a Malom a Séden, A császár, Helyet az ifjúságnak, Színház az egész című alkotásokban. Tordy Géza immár több mint fél évszázadot színpadon töltött, fáradhatatlanul játszott és rendezett.
Számos elismerés birtokosa: Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, kétszeres Jászai Mari-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje. A Hegedűs Gyula-díjat, az Ajtay Andor-díjat, a Bilicsi Tivadar-díjat és a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt is megkapta, az utóbbit elsőként ítélték neki 1987 decemberében.
2005-ben a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai közé is beválasztották. 2008-ban a Kossuth-díjas színművészt választották a nemzet színészévé Raksányi Gellért helyére.
Tordy Géza mára visszavonult, nem rendez, nem játszik. Humorát, öniróniáját nem vesztette el, de az amúgy is zárkózott művész már nem mutatkozik szívesen az emberek előtt. Egy interjúban azt mondta, hogy élete legszebb és legtartalmasabb éveit a Vígszínházban töltötte, amit az otthonának érzett.
Tordy Gézáról saját szavaival:
Pálya: Mindig is távol állt tőlem, hogy előtérbe helyezzem magam. Ennek dacára odafigyeltek rám.
Főiskola: Pályám utolsó tizenöt-húsz évében gyakran gondoltam rá: talán civil sorsom is szerencsésebben alakul, ha elvégzem a főiskolát. Az a négy év segített volna fokozatosan átkerülni a gyerekkorból a fiatalember állapotába. Szó szoros értelmében szűzen kerültem a színészlét sajátos viszonyai közé.
Rendezés: Közhely, hogy a színészet sokat veszített a rangjából. De nem az volt a legnagyobb problémám. Ötvenöt évesen kezdtem rendezni, aztán inkább azzal foglalkoztam. A rendezés több szabadságot adott. Sokkal jobb annál, mint amikor nekem kell alkalmazkodnom egy-egy idióta – tisztelet a kivételnek – instrukcióihoz. Szerettem kiválasztani a darabot, kitalálni a szereposztást, megbeszélni a díszletet a tervezővel. Megfogalmazni, mit is akarok elmondani a művel, amely hatással van rám. (…) A jó rendező szabadságot ad a színésznek ahhoz, hogy a színész magából kiindulva tolmácsolhassa a szerző üzenetét. A jó rendező abból építkezik, ami a színészből fakad.
Édes csapat: Domján Edittel játszottam Szegeden, amikor lejött a színházhoz a tanintézet akkori rektora, Olthy Magda. Kérdezte: ‘Jössz vagy nem?’ Hozzátette: ‘Gyere, ne szarakodj!’ Nagy dilemma volt, de huszonegy évesen inkább elszerződtem a Néphadsereg Színházhoz. Édes csapat volt. A Cyranóban közös öltözőbe kerültem Erdélyi Miska bácsival, akit a Városligetben láttam gyerekként. Ott öltözött Gera Zoltán is. Meg Keres Emil, aki tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának. Amúgy rendes ember volt. Amikor Erdély Miska bácsi néhanap kegyetlenül berúgott, akkor Emillel együtt ‘gólya viszi a fiát’ módszerrel levittük, és beültettük a Cyrano díszletébe, a jelenet végén meg visszaszállítottuk. Nagy élet volt, szerettek. Eleinte mégis sokat szenvedtem, lelkiztem. Beilleszkedési zavaraim voltak: egy gyerek a felnőttek között.
Vígszínház: Életem legszebb és legtartalmasabb éveit a Vígszínházban töltöttem, amit az otthonomnak éreztem. És hát a filmek… A kőszívű ember fiai fél évszázada készült, még ma is sokszor előveszik, Baradlay Jenőként kedveltek meg a mozinézők. Szerencsém volt, hogy Várkonyi Zoltánnal dolgozhattam. Nézze, az már nagyon jó arány, ha a filmek közül akad egy-kettő, amit a színész is a magáénak tart.
Madách után: Rövid hűtlenkedés után tértem vissza a Vígbe. Várkonyi Zoltán haragudott arra, aki elszerződött tőle, nem is nagyon bocsátott meg neki. Hozzá közelállóktól hallottam, hogy engem kedvelt, én meg kifejezetten imádtam őt. Csak hálával tartozom azért, amit általa tanultam színházról, színészetről, emberségről. Fantasztikusan bánt velem, remekül tudta kezelni az időnként előtörő hisztériáimat is. Megéreztem, hogy korai halála törést fog okozni az életemben. Olyannyira, hogy öreg koromra hajlamos lettem a depresszióra.
Játszani vagy rendezni: Mindkettő Himalája-expedíció, meg tudom-e mászni a hegyet. A szerepet adják, a rendezést magam választom. De a felelősség egyik esetben sem kerülhető meg. Nehéz erre pontosan válaszolni. Sok minden befolyásolhat a véleményalkotásban: az egészségi állapotom, a családi ügyeim, vagy csak az, hogy kisütött-e reggel a nap. És idősen egyre többször van rosszkedvem.
Mai kor: Más generációk, más stílusok, más reflexiók. Nem az én világom. Nem is hívnak dolgozni, de úgy is viselkedtem, hogy már ne is hívjanak. Sorra mondtam le a felkéréseket. Az én koromban más dolga van az embernek. Fel kell készülni a függönyre. Felkészültem.
Világ: Saját magát pusztítja el az emberiség. Tönkreteszi a vizet, a levegőt, a földet. Nem is értem, hogyan történhetnek meg ilyen dolgok a XXI. században. Eluralkodik a világon harácsolás és a hálátlanság. Tehetetlenek vagyunk, és az a borzasztó, hogy akarat sincs nagyon az emberekben a helyzet megváltoztatására.
Sorsunk: Szerényebb vagyok annál, hogy végighallgassam a köszöntéseket. Senki nem ismer engem, legfeljebb csak felületesen. Azok közé tartozom, akik még a legszűkebb baráti körben is ritkán nyílnak meg. Ha mégis megteszem, lehet, hogy már a következő napon nem lesz érvényes, amit mondtam. Gyorsan szalad az idő, és minden változik. Sorsunk meghatározza a közérzetünket, illetve a tökéletesen váratlan körülmények formálják a lelkünket.
Forrás: MTI, Színház Online, Szabad Föld, Nők Lapja, Fidelio
