2022
júl
26
Éjszaka vezetek a 451-es úton. Gátér előtt valaki zseblámpával kőröz a távolban. Közúti ellenőrzés. – gondolom, és lassítok. Nincs kéklámpa, nincs útzár. Egy Volkswagen Transporter hever az oldalára fordulva, mellette: atlétatrikós civil. – Van sérült? – kérdezem. – Ott ül a kocsi mögött. – mondja az atlétás. És valóban: szerszámos táskán kuporog egy hetven év körüli szakálas férfi. Megvizsgálom. Csak a bal könyöke feletti mély horzsolásra panaszkodik. elmondja, hogy későn vette észre az előtte
haladó rosszul kivilágított mezőgazdasági járművet. Félrerántotta a kormányt, és felborult. – Hívta valaki a száztizenkettőt? – érdeklődöm. – Megállt itt egy hölgy, telefonált, aztán sietett tovább. – válaszolja az atlétás. - Jobb, ha felhívom. – gondolom, és tárcsázok. Közben az út mindkét oldalán egyre többen állnak. Először a tűzoltók érkeznek. Holt fáradtan. – Egész nap tarlótüzet oltottunk. – mondja az egyik, miközben áramtalanítják a felborult járművet. Közben a mentőhöz kísérem a sofőrt. Egyre az jár az eszemben, hogy mindez meg se történt volna egy szerencsésebb országban. Mit keres éjszaka egy öregember a furgonjával az úton? Neki már rég az unokáinak kellene mesét olvasni. Miért éjjel dolgozik a földműves? És a tűzoltókat is váltani kellett volna az egész napos munka után. De ez Magyarország, itt mindenki halálra dolgozza magát. Itt a férfiak harmada meg sem éri a nyugdíjat. Itt
mindenkiről hét bőrt lehet lehúzni. És most lehúzzák a nyolcadikat, kilencediket is. Vajon meddig mehet ez még? Hát addig, amíg hagyjuk…
Hirdetés
[ ]címlapkép:illusztráció!
