Nyáry Krisztián Facebook oldalán bukkantunk erre az írásra. Polcz Alaine több mint 50 évig volt Mészöly Miklós társa jóban, rosszban. Mikor jöttek a krízisek, “kihordták egymást”. Megrendítően őszintén, fájdalmasan szép szavakkal vall fél évszázadnyi örömről, bánatról, buktatókról és boldogságpercekről.
“Féltem egy ilyen szép férfival házasságot kötni. (Mert nem szerettem a szép embereket. Előítélet.) Féltem írófeleség lenni, mert úgy éreztem nem értek az irodalomhoz. Mindenestül féltem a házasságtól. Mikor már itt laktunk a Városmajor utcában, és ment el otthonról, mindig néztem utána az ablakból, és azt mondtam magamban: „Ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.” Aztán meg kellett tanulnom ezt a nagyobbik felét az életemnek függetleníteni magamtól, és úgy szeretni. Másként nem lehetett élni. Jöttek a krízisek, de kihordtuk egymást, egymás személyiségét és munkáját. Ötvenkét évig voltam a társa, akkor is amikor éppen nem engem tekintett társának. Ezért lehetett többek között, aki, és én, ami. Segítettük, vittük egymást. (…) Úgy látszott, hogy én az élet árnyékos oldalán járok. A hullámzó front után elmebetegek, zárt-osztály, gyermek-ideggondozó, majd haldoklók. De ő ment mélyebbre. Számára minden veszély kihívást jelentett. Az igazságot kereste, amiről tudta, hogy nincs. A logikát, a gondolkodást, a filozófiát szerette. Az élet érthetetlen jelenségeit, pontosan, világosan ábrázolni. Én az életet szerettem, és játszani szerettem. Ő megérteni az érthetetlent, keresni új utakat, új formát. A megoldhatatlannal kísérletezett.”
Polcz Alaine: Mi ketten
(2003, részlet)