Úgy tűnik, új stílusban is kipróbálja magát az ismert előadó, ezáltal vélhetően többekhez eljutnak majd dalai üzenetei.
Több szempontból is örömteli hallgatni a Felemel című szerzeményt. Már a témaválasztás is hiánypótló: rengeteg szó esik a közbeszéd terepein család, születés, nevelés kapcsán a nőkről, anyákról, ehhez képest szinte csak szükségszerűségként történik néha utalás arra, hogy valahol vannak azért ott apák, férjek is. Ákos dala ezt az űrt igyekszik kitölteni, a dallamokhoz társított klip szintén apaképet erősítő alkotás. Nem csupán azért írom ezt, mert magam is apa vagyok: a teljes társadalom egészségesebb, boldogabb lenne, ha markánsabban kerülne elő közgondolkodásunkban a pozitív apai szerep, a felemelő karok, a fiúkat férfivá hívó-növelő küldetés és annak névtelen, csendes hősei.
Ez az apa azonban a dalnok szempontjából hiányzik, már nem átölelhető - mégis megszólítható. Itt van valahol, most is hallja fia hálaénekét és azt is, hogy a gyermek felnőtté válva megértette a leckét: van olyan teher, ami felemel. Nem nehéz felfedezni a sorok között a kimondatlan üzenetet: van folytatás, létezik túlvilág, a lelkünket nem temetjük el.
Mindeközben az előadó szempontjából kifejezetten üdvözlendő, hogy ez a dal mind szövegét illetően, mind megszólalásában szakít az Ákosra eddig jellemző szintipopba ágyazott rockos vonulatok közepette énekmondott posztmodern szótaglaló allűrökkel. Amíg a rajongói nyilván épp ezért az egyediségért szerették a korábbi műveit, mások felé épp ez a sajátos művészi stílusjegy emelt falat, ellehetetlenítve az üzenet célba juttatását. Olyanokról is tudok, akik szinte falra másztak az ákosi összhangtól.
De ezúttal nincs fal, csak egyszerű gitárjáték, a szóbonbonokat pedig ilyen világos mondatok váltották fel: "De kért, hogy higgyem el, ha érdekel / Hogy meghívja a bajt / Aki térdet sose hajt / A szívét sem emelheti fel / Csak az, aki mást is felemel".
HirdetésIgazán felemelő dalnak hat a Felemel.
