– Milyen kommunikációs módszereket alkalmazol még?
– Az a tapasztalatom a saját gyerekeimnél is, hogy azok az osztályok sokkal jobban működnek, ahol egy héten legalább egyszer feltesznek egy körkérdést, hogy „hogy vagy?”, vagy pedig: „Mi történt veled mostanában?” Az empátiás készségüket erősen fejleszti az, hogy hallják egymást, és megtudják mindenkiről, hogy mi van vele. Erkölcstan órán tudtam ezt bevezetni. Amikor elkezdjük a közös munkát, arra kérem a gyerekeket, hogy írják le a szomszédjuk egy jó tulajdonságát. Utána behajtják a papírt, továbbadják, és így mindenki mindenkiről ír egy jó tulajdonságot. A papír legaljára odaírjuk, hogy például a Almáról írunk. Volt olyan gyerek, aki amikor nyolcadikban, év végén megkapta ezt a papírt, mert akkor befejeződik az erkölcstan, nagyon megörült. Később mesélte, hogy egész nyáron erőt adott neki ez a cédula, hogy mennyi jót mondtak róla. Amikor rossz kedve volt, csak rápillantott a papírra.
– Mediátor tudásodat is használod?
– A folyosón, amikor látom, hogy a gyerekek között konfliktus van, sokszor odahívom őket, és röptében végigmegyek a mediáció folyamatán: Te hogy látod, te hogy látod? Olyan eset is volt, amikor két gyerekkel rendszeresen órákat beszélgettem. Hallgasd meg a másikat! Mi történt? Minden pénteken kettőtől háromig. Azt nem mondom, hogy tökéletes megoldásra jutottunk, de egymás mellett tudnak élni. Voltak rácsodálkozások időközben: Tényleg, ezt gondolja a másik? Tényleg ez zavarta a másikat? De sajnos az igazi érv az volt, hogy így nem tudlak elvinni titeket osztálykirándulásra.
– Volt szülői mediáció is?
– Őszintén szólva nem tudom mennyire van létjogosultsága egy ilyen beszélgetésnek akkor, amikor a szülők azt hiszik, hogy majd az iskola megold mindent! Egyszer megtörtént, hogy nem volt hatalmas probléma, de fizikai agresszió történt, és az egyik szülőt nagyon nehezen lehetett abból a pozícióból kimozdítani, hogy „vigyázzon a pedagógus a gyerekre!” A legfőbb jó, ami történt, hogy a két szülőpár meghallgatta egymást, és nem lett belőle nagyobb ügy.
– Ezek iszonyúan sok energiát követelnek egy tanártól!
Hirdetés– Igen! Meg nagyon sok utánajárást igényel. Ráadásul, amikor a lehető legjobbat szeretném tenni, akkor is van, akinek ez nem tetszik, és büntetésként él meg egy-egy megoldást.
Úgy gondolom, hogy az a legfontosabb mindabból, amit megtanultam, hogy a konfliktusokat gyökerükben érdemes kezelni, mert a legtöbbször nagyon bagatell dolgokon vesznek össze az emberek. Valaki például azzal jön, hogy „elvették a labdámat”. Aztán kiderül, hogy a másik csak ott találta az udvaron, és nem tudta, hogy kié. De ilyenkor egy történetet találnak ki az események köré, és olyasmiért vesznek össze, amiről nem is vették észre, hogy csak az ő meséjük.
– Mintha nagyon sok elfojtott agresszió lenne a mai gyerekekben.
– Nagyon sok az agresszió, de nem is fojtják el annyira. A mi iskolánkban iszonyúan sok elvárást látnak maguk előtt, és csak a kortársaikkal szemben merik ezt kiélni. Azt hallják, hogy sportoljál, legyenek eredményeid, zenéljél, legyenek fellépéseid, teljesíts jól az iskolában, ha lehet versenyezzél. Mire érettségire jutsz, legyen jogosítványod és nyelvvizsgád. Sajnos én sem vagyok kivétel otthon, valahogy sok elvárást sugárzunk a gyerekeinkre! De el kell mondanom, hogy az az iskola, ahol tanítok, elit iskola. Ennek az az ára, hogy folyamatos stresszben vannak a gyerekek. Sokszor úgy érzik, mintha az éltük múlna egy-egy dolgozaton. Az a nehézség, hogy minden, amit azért teszek, hogy bármi változzon, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, iszonyúan sok energiát követel tőlem.
