Mintha a dédiék konyháját látnám... Minden elfér, mindennek volt helye, mindent ettünk és mégsem voltunk kövérek. Más volt akkor minden, a konyhaszekrény, a sparhelt, az otthon melege. Mindenki a konyhában gyűlt össze és beszélgettünk. A vacsora után. Nem közben. Kinek, hogy telt a nap, milyen fontos vagy épp teljesen lényegtelen események történtek velünk, de beszélgettünk. A konyhának otthon illata volt. A szívünkben pedig erősebb és lángolóbb volt a családszeretet... és teljesen biztos vagyok benne, hogy ennek köze volt a dédikém szorgos, fáradt, öreg kezeinek, amikkel olyan finom húslevest és olyan finom kalácsot és mennyi minden csodát készített.... Ezt a konyhát így, ahogy vagy most is szívesen elfogadnám és nem hiszem, hogy ezzel egyedül vagyok. Nyomj egy lájkot, ha Neked is szép emlék!