Nézem a gyermekeinket és nem értem, mi történik a világgal. Meg van mindenük, sokkal több, mint amiről mi gyerekkorunkban álmodhattunk volna, egy valamijük még sincs: gyermekkoruk.
Mikor az apjuk azt mondja, menjetek ki játszani, rögtön jön a válasz: tél van, kint hideg van. Nyáron? Meleg van, minden barátunk otthon van, a telefonon, laptopon játszanak.
– Vakáció! Irány a vidéki nagyihoz.
– De ott nincs internet és térerő is csak alig, hangzik el a válasz.
– Nem baj, akkor legalább megtanuljátok, milyen az igazi gyerekkor.
– Mit csináljunk mi ott?
– Az a ti dolgotok, azt tudom, mi mit csináltunk gyerekkorunkban! Reggelente felkeltünk és finom puha kalácsot reggeliztünk, amit a mama sütött, mellé forró kakaót ittunk, ami abból a tejből készült, amit a nagyiék tehene adott. Kimentünk és játszottunk az udvaron, az utcán, a többi gyerekkel. Kikkel? Mindenkivel, aki a környéken volt. Nem volt fontos, hogy régóta ismerjük egymást. Nekünk elég volt egy labda, hogy jól szórakozzunk.
Alig vártuk, hogy reggeli után kimenjünk játszani, estig jóformán haza se mentünk. Mit csináltunk? Labdáztunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk, virágokat gyűjtöttünk, figyeltük a madarakat, kergettük a kisnyulakat. Mikor megéheztünk, beszaladtunk egy szelet zsíros kenyérért, amit piszkos kézzel, örömmel elfogyasztottunk. Igen gyermekeim, zsíros kenyérért, nem válogattunk, mint mostanában. Nem volt akkor még hamburger, hot dog, meg hasonlók.
