Orvosként segíteni szoktam a nőknek életük legnehezebb és legszebb pillanatában és amikor a szülőszobában vagyunk, imádkozni szoktam Istenhez, hogy áldja meg az összes édesanyát.
Leírhatatlan a fájdalom, amin átmennek, nem számítva azt a 9 hónapot, miközben türelmesen viselik a terhességet. Sok nehézségen mennek keresztül, hogy új életet hozzanak létre.Ma sírnom kellett. Zokogott a lelkem, mert elvesztettem egy nőt. Mindig arra kérem Istent, hogy ez soha ne történjen meg, de néha Istennek más tervei vannak.Miért annyira fájdalmas ennek a nőnek az esete? Férjével 14 évig küzdöttek, hogy gyermekük születhessen. Mindet kipróbáltak, beleérve a mesterséges megtermékenyítést. Az emberi tudásnak köszönhetően, a petefészek ciszták ellenére végül teherbe esett és úgy tűnt, hogy minden rendven van és éreztem, hogy Isten velünk van.
9 hónap múlva férjével rohantak a kórházba, és én mindent megtettem, hogy segítsek neki a szüléskor. Órákig tartott a vajúdás, a fájdalom pedig intenzíven erősödött, ezért úgy döntöttünk, hogy megcsászározzuk.A nőt elvesztettem, a baba pedig túlélte. Mielőtt utolsó lehelletét kibocsátotta, karjába vette a kisbabát és elmosolyodott, majd így szolt: “Csodálatos Istenünk van”, aztán átadta lelkét.Töprengeni kezdtem, nagyon szomorú voltam és nekem kellett közölnöm a szomorú hírt a férjével. Amikor közöltem vele, hogy mi történt, a férfi elájult. Tragédia érte őket életük legboldogabb napján.Ma egy életet veszítettünk el azért, hogy egy másikat megmenthessünk.Mindenkit arra kérek, hogy tartsák tiszteletben a nőket, mert néha a halál völgyén mennek át azért, hogy új életet adhassanak. Tiszteljétek édesanyátokat, feleségeteket, nővéreteket!
