Tíz évig éltem együtt egy férfival, akit a világon mindennél jobban szerettem. Tamás volt a mindenem. A társ, akire mindig számíthattam, az a férfi, akivel elképzeltem az életemet. Nem volt szükségünk házassági papírra, úgy éreztük, a kapcsolatunk így is erős és megingathatatlan.
De egy nap minden darabokra hullott.
Egy barátnőm, Éva, egy fotót küldött nekem egy étteremből. Tamás volt rajta – egy másik nővel. Fogták egymás kezét, nevettek, és semmi kétség nem fért hozzá: ez nem egy üzleti találkozó volt.
Amikor aznap este hazajött, vártam rá.
– Hol voltál ma este? – kérdeztem halkan.
Egy pillanatra megtorpant, aztán levette a kabátját, és a kanapéra dobta.
– Munka után elmentem egy kollégámmal beszélgetni. Tudod, milyen stresszes napom volt. – mondta könnyedén, miközben a cipőjét rugdosta le.
A telefonomat előhúztam, és megmutattam neki a képet. Egyetlen szó sem hagyta el a számat. Nem is kellett. A kép önmagáért beszélt.
Tamás arca elsápadt.
– Figyelj, nem úgy van, ahogy gondolod… – kezdte, de nem engedtem, hogy befejezze.
– Akkor hogy van? Magyarázd el.
De nem tudott. Néhány perc kínos csend után bevallotta, hogy már hónapok óta viszonya van azzal a nővel. Sokkot kaptam. Nem sírtam, nem kiabáltam – valahogy minden érzelem eltűnt belőlem. Csak egy dolgot tudtam biztosan: nem maradhatok mellette.
Összepakoltam a legszükségesebb dolgaimat, és még aznap este elmentem.
Hat hónappal később hallottam róla először: elvette azt a nőt feleségül.
Nem érdekelt.
Egy év telt el azóta, hogy elhagytam Tamást, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Az ő gyerekével.
Ez volt életem legnagyobb dilemmája. Elmondjam neki? Keressek valamilyen kapcsolatot vele? Végül úgy döntöttem, hogy nem. Tamás az új családjával élt, és én nem akartam ennek részese lenni. Egyedül nevelem fel a kislányomat, Pannit.
Az évek teltek, és semmit sem hallottam felőle. Aztán egyszer, a semmiből, kaptam egy üzenetet. Tamástól.
"Boldog születésnapot."
Ennyi. Egy hideg, távolságtartó üzenet. Nem válaszoltam.
De aztán egyre többször írt. Bocsánatkérések. Kérdések. Követelések. Amikor megtudta, hogy gyereke van tőlem, az üzenetei dühösek lettek.
"Hazudtál nekem! Jogom van látni a lányomat!"
Nem válaszoltam.
Az utolsó üzenetében ezt írta: "Remélem, egyszer majd megérted, hogy mit tettél velem."
Néhány hónappal később kaptam egy hívást. Tamás autóbalesetben meghalt.
A hír sokkolt. Nem tudtam, mit érzek. Nem szerettem már, de tíz évig része volt az életemnek. A halála véglegessé tette azt, amit egykor együtt építettünk.
Azt hittem, ezzel lezárult a történet.
De nem így történt.
Néhány héttel később egy ügyvéd keresett meg. Tamás a végrendeletében nekem hagyta a vagyonának nagy részét. A felesége és a gyerekei csak egy minimális összeget kaptak.
– Ez… biztos, hogy nem tévedés? – kérdeztem döbbenten.
Az ügyvéd bólintott.
– Van itt egy levél is, amit önnek írt.
Reszkető kézzel bontottam fel a borítékot.
"Anna,Nem tudom, hogy valaha elolvasod-e ezt a levelet, vagy egyszerűen csak elégeted. De muszáj elmondanom az igazságot.
Megbántam mindent. A hűtlenséget, a döntéseimet, azt, hogy elengedtelek. A házasságom egy hiba volt. Egy csapda, amibe saját magam sétáltam bele. Nem volt szerelem, csak kényelem, megfelelési kényszer és menekülés attól, amit tettem.
Nem voltam boldog. És most, hogy már nincs időm, csak egy dolgot tehetek: gondoskodok rólad és a lányomról. Ez az egyetlen módja, hogy jóvátegyem a bűneimet.
Talán soha nem bocsátasz meg nekem. Nem is várom el. De kérlek, használd ezt arra, hogy jobb életetek legyen. Csak így tudok nyugodtan elmenni.
Tamás"
A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.
Amikor Tamás családja megtudta a végrendelet tartalmát, kitört a pokol.
A felesége hívogatott, könyörgött, majd fenyegetőzött. Az anyja ordított velem a telefonban, hogy egy „hazug aranyásó” vagyok. A féltestvérei ügyvédet akartak fogadni, hogy megtámadják a végrendeletet.
Egy ideig tépelődtem, hogy mit tegyek. De aztán rájöttem: nem miattam hagyta rám a pénzt. Hanem a lányunk miatt.
Nem válaszoltam többé a családjának. Végül blokkoltam mindenkit.
Elfogadtam az örökséget.
Nem mentem el a temetésére. De néhány hónappal később elvittem Pannit a sírjához.
Csendben álltunk ott, a szél lágyan fújta a hajunkat. Nem szóltam semmit, csak letettem egy fehér rózsát a sírkövére.
Amikor elmentünk, egyetlen kérdés visszhangzott a fejemben:
Mi lett volna, ha minden másképp történik?
Talán erre a kérdésre soha nem lesz válasz.