Visszatértem a szülővárosomba a fiammal, de a régi barátaim döbbenten néztek rá – csak később derült ki, miért
Amikor az exférjemmel, Gergővel szétmentünk, egyértelmű volt számomra, hogy egyedülálló anyaként akarok gyermeket vállalni spermadonor segítségével. Biztos voltam benne, honnan származik a fiam. De amikor visszaköltöztünk a szülővárosomba, a régi ismerőseim tekintete döbbenetet és zavart sugárzott a gyermekem irányába, és ettől a gyomrom görcsbe rándult.
A válásunk papírjai még szinte meg sem száradtak, amikor eldöntöttem: gyermeket akarok. Nem férjet, nem barátot – csak egy kisembert, akit a sajátomnak mondhatok.
Amikor Gergő közölte, hogy soha nem akar gyereket, és külön utakon akar járni, számomra világossá vált az út: anya leszek, akkor is, ha egyedül kell megvalósítanom ezt az álmot.
– Tényleg belevágsz ebbe? – kérdezte a legjobb barátnőm, Réka, miközben a kanapémon ülve figyelte, ahogy donorprofilokat böngészek. – Lilla, még csak 28 éves vagy.
– És minden nappal öregebb leszek – feleltem, miközben újabb profilra kattintottam. – Ráadásul bármelyik nap feltűnhet az "igazi" donor.
– Az "igazi donor" – nevetett Réka. – Mintha az apaság választása olyan lenne, mint online vásárolni.
– Sokkal jobb, mint a randis múltam – sóhajtottam, és becsuktam a laptopot, miközben megdörzsöltem a fáradt szemeimet. – Ezek a pasik legalább átmennek genetikai és bűnügyi szűrővizsgálaton. Több, mint amit Gergőről elmondhatok.
Réka bólintott, miközben átnyújtott nekem egy doboz kólát. – Oké, fair. De mi lesz a szeretettel? Nem akarod, hogy a gyerekednek legyen apja?
– Ott leszek neki én. És ez elég.
Éjszakánként rituálévá vált a spermadonor-keresés. Magas, barna hajú, orvosi diplomás – mintha álomférfit építettem volna, csak éppen ez a "férfi" csupán DNS-t adományozott volna. Nem lett volna sem csalódás, sem viták, sem Gergők. Csak az élet ajándéka, egy steril mintában.
A legjobb barátom, Zoltán, aki gyerekkorunk óta mellettem állt, mindenben támogatott. Még a költözésemhez is segített becsomagolni, amikor eldöntöttem, hogy új életet kezdek egy másik államban.
– Pécs? – kérdezte aggódva, miközben egy újabb dobozt ragasztott le. – Az már szinte Horvátország.
– Az anyukám ott nőtt fel – feleltem, miközben nagy betűkkel ráírtam a dobozra: "Konyha – Törékeny." – Szerette azt a helyet. Talán nekem is jó lesz. Bár nem lesz család a közelben, tényleg új kezdetre van szükségem.
Zoltán homlokán aggodalom árnyéka suhant át. – És mi van, ha szükséged lesz segítségre? A babával?
– Ezért vannak a bébiszitterek – feleltem, és vállával meglöktem. – Ne aggódj annyit.
A költözés után kilenc hónappal megszületett Áron, az én gyönyörű kisfiam. Minden perce, minden apró kacaja egy újabb bizonyítéka volt annak, hogy az anyaság a legjobb döntés volt.
Nyolc év telt el, és Áron csodálatos fiúvá cseperedett. De anyám betegsége miatt vissza kellett térnünk Pécsre.
– Pécsre költözünk egy időre – mondtam Áronnak vacsora közben. – Emlékszel, hogy meséltem, ott nőttem fel?
Áron izgatottan bólintott. – Találkozhatok a régi barátaiddal?
– Persze, kisfiam – mosolyogtam rá. – És segítünk nagyinak, amíg szüksége van ránk.
Áron lelkesen fogadta az új kalandot. Csakhogy ahogy visszailleszkedtem a szülővárosomba, különös dolgok történtek.
A helyiek döbbent arccal bámulták Áront. A legfurcsább pillanat a boltban történt, ahol az eladó halkan suttogta: – Ez az ön fia?
– Igen, ő Áron – feleltem, és bátorítottam, hogy köszönjön.
De a nők, férfiak és régi osztálytársak tekintetében mintha ismerős vonásokat kerestek volna. Nem értettem, miért. Aztán elérkezett a nyári fesztivál, ahol újabb titkok kerültek napvilágra...
A nyári fesztivál zsibongása, a grillezett ételek illata és a körhinták zenéje mindenkit magával ragadott. Áron boldogan majszolta a vattacukrot, én pedig próbáltam elhessegetni a gondolataimat a furcsa tekintetekről, amiket az utóbbi hetekben kaptunk.
– Lilla? Ez tényleg te vagy? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam, és Zoltán állt ott, kezét egy elegáns, szőke nő karján pihentetve. Az arcán az a régi, jellegzetes félmosoly ült, de most mintha valami zavart volna benne.
– Zoltán! – próbáltam őszinte örömet mutatni, bár a gyomrom görcsbe rándult. Mellette a nő, akit Eleanor-nak mutatott be, szépségével és kifogástalan stílusával azonnal elnyerte a figyelmemet. Az arany jegygyűrűje finoman csillant meg a napfényben, és azonnal tudtam, hogy Zoltán már rég továbblépett.
Kis udvariaskodás után Zoltán tekintete Áronra siklott, aki éppen újabb adag vattacukrot próbált a szájába tömni. A mosolya hirtelen eltűnt. Úgy nézett a fiamra, mintha szellemet látna.
– Ez a fiad? – kérdezte halkan, szinte suttogva.
Hirdetés– Igen, ő Áron – feleltem zavartan, és próbáltam leplezni az aggodalmamat. – Áron, mondj szépen köszönj!
Zoltán azonban nem a fiamra figyelt. Tekintete végigszaladt Áron göndör barna haján, a finom vonásain és a huncut mosolyán. És akkor megértettem. Áron minden részletében Zoltán fiatalkori mása volt.
– Hány éves is? – kérdezte rekedt hangon, de a választ már tudta.
– Nyolc – mondtam halkan, és éreztem, hogy a föld kicsúszik a lábam alól.
Eleanor a háttérbe húzódott, mintha megérezte volna, hogy valami személyes dolog van kibontakozóban.
– A búcsúbuli után... – kezdte Zoltán, de nem fejezte be. Csak rám nézett, és a szeme tele volt kérdésekkel.
– Nem tudtam – mondtam gyorsan, mielőtt félreértette volna. – Azt hittem... az eljárás miatt...
Zoltán hosszú másodpercekig hallgatott. Az arcán fájdalom, döbbenet és egyfajta felismerés játszott.
– Szóval az az éjszaka... és utána rögtön elmentél – mondta végül. – Miért nem mondtad?
– Mert nem tudtam! – fakadtam ki. – Zoltán, esküszöm, nem tudtam. A procedúra után egyszerűen azt feltételeztem, hogy az a donor...
Áron közben visszajött, boldogan rángatta a kezemet.
– Anya, nézhetem a hintát? – kérdezte izgatottan, semmit sem sejtve a feszültségről, ami körülöttünk vibrált.
– Persze, drágám – mondtam, és próbáltam mosolyogni. – De csak egy kört, rendben?
Amint Áron elszaladt, Zoltán közelebb lépett.
– Tudnunk kell az igazat – mondta határozottan. – Ha Áron az én fiam, akkor ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Csak bólintani tudtam. Tudtam, hogy a DNS-teszt elkerülhetetlen, és hogy Zoltán mindent megtesz azért, hogy a részévé váljon Áron életének, ha ő az apja.
A teszt két hét múlva érkezett meg. Zoltán volt az apja. Amikor megosztottam vele az eredményt, láttam, hogy egyszerre örül és küzd a helyzet bonyolultságával.
– Eleanor mit fog szólni? – kérdeztem halkan.
– Megoldjuk – felelte, és láttam rajta, hogy komolyan gondolja. – Ez most már nem csak rólam szól. Áron az én fiam, és ott akarok lenni az életében.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy az életem új irányt vesz. Az én kis, gondosan tervezett egyedülálló anyai világom hirtelen megosztottá vált. De Zoltánban mindig megbíztam.
A történetünk nem lett egyszerűbb, de a legfontosabb részt megtaláltuk: a családot. Áron boldogan fogadta Zoltánt az életébe, és minden nehézség ellenére megtanultuk, hogyan legyünk egy újfajta csapat.
A legjobb történetek azok, amelyeket nem terveztünk meg.
