Vékony kutya jött ki az erdőből egy zsákkal a fogai között: a tartalma lesokkolta a turistákat...
– Kata, mondd meg őszintén… mi a jó égért egyeztem bele ebbe a túrába? – nyögte Gábor, a kissé túlsúlyos, állandóan izzadó programozó, miközben lehuppant egy kidőlt fára, és letörölte homlokáról az izzadságot. – A légkondis irodámban is lehetnék… ott legalább nem támadnak meg szúnyogok meg fűcsomók…
– Mert Ági, a feleséged, szó szerint könyörgött, hogy rángassalak ki a négy fal közül – felelte Kata, miközben a hátizsákjából elővett egy gyűrött turistatérképet. – Azt mondta: „Ha még egy hétig otthon marad, gyökeret ereszt a forgószékben.”
– Hát, ez nem szép – morogta Gábor, de elvigyorodott. – Pedig a forgószék legalább nem csúszik meg a mohán.
A társaság nevetett. Velük volt még Lajos bácsi is, a nyugdíjas vadász, aki csendben guggolt a tisztás szélén, valamit tanulmányozva a földön.
– Lajos bácsi, minden rendben? – szólt oda Kata.
A férfi nem válaszolt. Mozdulatlan testtartása azonban valami nyugtalanságot keltett Gáborban.
– Mi van ott? – kérdezte óvatosan.
– Lábnyomok – morogta Lajos bácsi anélkül, hogy felnézett volna. – Kutyától. Frissek. De furák.
– Ne pánikolj – tért vissza Gábor a térképhez. – Mondd meg inkább, hol vagyunk most? Körülbelül.
– A mocsár valahol négy kilométerre lehet – felelte Lajos bácsi. – Ha egyenesen megyünk, akkor egy kicsit közelebb, de ott már ingoványos.
Ekkor egy éles hang hasított bele az erdő csendjébe.
– Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Irén, az egykori biosztanár, aki nyugdíjasként is mindig kíváncsi szemmel vizslatta a természetet.
A csapat megfordult, és megpillantották.
A tisztás szélén egy rendkívül sovány kutya állt. Szőre csapzott volt, bordái kiálltak, a szeme azonban fényesen, intelligensen csillogott. A fogai között egy műanyag zacskót szorongatott.
– Ez... mi? – suttogta Kata. – Nem csak egy kóbor kutya?
– Lehet, hogy veszett? – kérdezte Gábor aggódva.
– Nem veszett – válaszolta Irén határozottan, miközben előrelépett. – Nézzetek a szemébe. Ott ész van. És az a zacskó… az nagyon is céltudatosan van nála.
A kutya, mintha hallotta volna, lassan közelebb lépett, és letette a zacskót a fűbe. Aztán pár lépést hátrébb húzódott, mintha jelezné: „Most ti jöttök.”
– Ez... furcsa – morogta Lajos bácsi. – Ilyet én még nem láttam.
Gábor óvatosan odasétált, és lehajolt a zacskóhoz. Egy kopott, régi bőrtárca volt benne. Benne egy gyűrött papír, remegő kézírással:
„Ha ezt valaki megtalálja: az Ördögmocsár mögötti szakadékban vagyok. Eltört a lábam. Harmadik nap. Segítség.”
– Ez… ez nem lehet igaz… – suttogta Kata.
– Egy ember van bajban! – kiáltotta Irén. – Berci hozta ide az üzenetet!
– Berci? – nézett rá Gábor.
– Hát most már Berci – vonta meg a vállát Irén. – Neve is legyen, ha már hősködik.
– Talán valami vicc? – próbálkozott Gábor. – Valami prank?
– Ezt a kézírást nem utánozná senki – morogta Lajos bácsi. – Ez igazi baj.
Gábor sóhajtott, majd bólintott.
– Rendben. Kata, Gábor, ti maradjatok itt. Mi Lajossal és Irénnel megyünk. És persze… Berci is jön.
– Én is jövök – vágta rá Irén határozottan. – Húsz évig vittem gyerekeket túrázni, nem ma kezdtem!
Berci előrelépett, és mintha értette volna a szavakat, megindult az ösvény felé. Elöl ment, néha megállt, szimatolt, visszanézett. Úgy vezetett, mintha maga ismerné az utat.
– Ez a kutya... – kezdte Irén.
– Valami különös benne – suttogta Lajos bácsi. – Nem egyszerű kóbor. És hozott egy cetlit. Gondolod, csak úgy?
Az erdő egyre sűrűbb lett. A fák alján sár csillogott, varjak károgtak a magasból. Hirtelen Berci megállt, megfeszült, morgott. A szőre felborzolódott.
– Mi az? – kérdezte Gábor.
– Vaddisznók – felelte halkan Lajos bácsi, miközben lekapta a válláról a vadászpuskát.
Berci nem hátrált meg. Lefeküdt a fűbe, ásított egyet, majd vakarózni kezdett. A vaddisznók, akik már mozdultak volna, megtorpantak… majd megfordultak, és eloldalogtak.
– Ő egy színész – súgta Irén döbbenten. – Ez... ez színjáték volt. Elterelés.
– Okos. Nagyon okos – bólintott elismerően Lajos bácsi.
Berci ezután előrerohant, és kisvártatva egy szakadék széléhez vezette a csapatot. Alul, a fák alatt egy gyenge hang szállt fel:
– Segítség… Valaki van ott?
– Valaki van ott! – kiáltotta Gábor, miközben lenézett a szakadék mélyére.
– Ott! – mutatott Irén. – Látom a mozgást! Egy ember fekszik a fák alatt!
Berci ekkor hang nélkül leereszkedett a lejtőn, ügyesen kerülgetve az ágakat. A kis csapat óvatosan követte őt, bokrokon és sáros szikladarabokon át, míg le nem értek a férfihoz.
A földön fekvő, középkorú, borostás arcú férfi fájdalmasan felnyögött, amikor megmozdult. Egyik lába groteszk szögben állt.
– Ne mozdulj – mondta halkan Lajos bácsi, és letérdelt mellé. – Már itt vagyunk. Segítünk.
HirdetésA kutya odabújt a férfi mellé, és az orrát az arcához dörgölte.
– Berci… – suttogta a férfi. – Jó fiú… Tudtam, hogy visszajössz… Megtaláltad… ügyes vagy…
– Az ön kutyája? – kérdezte Irén meghatottan.
– Nem… – rázta meg a fejét nevetve a férfi. – Nem az enyém… Csak etettem párszor az utcán. Nem hagyta, hogy simogassam, de mindig visszajött. Mikor leestem ide… valahogy itt termett. Elvitte a pénztárcám, és a cetlit is, amit utolsó reményként írtam…
– Ez a kutya három napja fut – suttogta Kata, aki időközben csatlakozott hozzájuk. – Három napja próbálta megértetni, hogy baj van…
– Hogy hívják? – kérdezte Gábor.
– Nem tudom. Én csak úgy hívtam: „hé, kutya!” – próbált nevetni a férfi, de arcizma megrándult a fájdalomtól.
– Most már Bercinek hívják – mondta Irén határozottan. – Megérdemli, hogy legyen neve. És családja.
– A lába biztosan eltört – vizsgálta meg Lajos bácsi. – Legalábbis csúnyán ki van ficamodva. Hordágy nélkül nem mozdíthatjuk.
Berci közben leheveredett a férfi mellé, fejét annak mellkasára hajtva. Nem mozdult. Csak figyelt.
– Küldök koordinátákat – mondta Gábor, és máris előkapta a telefonját. – Van térerő, szerencsére.
– Milyen furcsán hozza össze a sors az embereket – mormolta Kata. – Egy eldobott kutya, egy szakadékba esett férfi, egy kirándulócsapat…
– És a sors, ami összevezeti őket – tette hozzá Irén, miközben megsimogatta Berci fejét.
A mentőhelikopter fél óra múlva érkezett. Mire a hordágy a földre ért, Berci még mindig a férfi mellett feküdt, nem mozdult. A mentősök megdöbbenve figyelték, ahogy a kutya minden mozdulatukat figyeli, de nem morog, nem ugat – csak ott van. Őrködik.
A férfit hordágyra emelték, és lassan a helikopter felé vitték. Berci felemelte a fejét, majd halk nyüszítéssel elindult utánuk.
– Várjatok – szólt Irén a mentősöknek. – Berci is jön.
– Magaé a kutya? – kérdezte az egyik.
– Még nem – mosolygott Irén. – De ha rajtam múlik, az lesz.
A férfi a hordágyon fekve próbált mosolyogni.
– Tudják mit? – szólt gyengén. – Ha egyszer kijövök a kórházból… Berci velem jöhet. Ha ő akarja.
A kutya erre óvatosan az ölébe tette a fejét.
– Akarja – mondta Irén halkan.
A helikopter motorjai felzúgtak, a gép lassan felemelkedett a fák fölé. Gábor, Kata, Lajos bácsi és Irén sokáig néztek utána.
– Egy kutya három napig futott egy emberért – mormolta Gábor. – És mi néha restek vagyunk kimenni a postára…
– Az állatok néha emberebbek nálunk – tette hozzá Lajos bácsi.
Irén csak ennyit mondott: – Ha minden embernek jutna egy Berci, jobb hely lenne ez a világ.
És Berci, akit senki nem hívott, de mindenki megszeretett, végre hazafelé tartott. Először talán az életében.
