Volt már abortuszom 8 éve. Akkor huszonkettő voltam. Most harminc évesen a barátom azt szeretné, hogy megkockáztassam az örök gyerektelenséget?! Pszichológushoz fordultam, Tamás is jött velem. Miután a doktornő sem változtatta meg Tomi véleményét, egyre inkább úgy tűnt nekem: magamra maradnék a babával. Tamás udvariassága nem ismert határt, de ha a baba szóba került, csend ült volna a szobára, ha nem töltöm be egyoldalú veszekedésemmel.
A negyedik héten eldöntöttem: nem tarthatok meg egy olyan babát, aki élete első pár hetét cigifüstös kiabálások közepette töltötte. Végül együtt döntöttünk Tomival. Az elején ellentétes póluson voltunk, és én szépen lassan átvándoroltam az övére. A szerelmemért.
Remélem elmondhatom pár év múlva majdani gyerekünknek, hogy a miénk igazi szerelem. Mert tiszteletben tartjuk egymás szándékait, és megbocsátjuk, ha fájdalmat okoz a másik. Van az abortusznál is nagyobb fájdalom, ugye?
