Csak a húgom, Eszter barátnőm és a barátom, Tamás tudnak a dologról. Nekik sem tudom igazán elmondani: mit érzek most. Inkább leírom.
Megcsináltam a tesztet és örültem a kisbabának. Ez éppen hat hete volt. Tamás azt mondta, bárhogy döntök, mellettem áll, bár ő (még) nem szeretne babát. Azt gondoltam, fél a felelősségtől. Pár napig azt hittem, elmúlik és egyszer még majd együtt nevetünk azon: valaha saját külön bejáratú Nyúl Bélámnak hívtam. Azt is elhittem, kapcsolatunkat komolyan gondolja.
A babát most még nem szeretné, mondta, inkább egy év múlva. Saját cége van, lakása, autója. Egy év múlva mije lesz még? – kérdeztem magamban. Gyerekes kifogásnak véltem, nem vettem komolyan.
A második héten kezdtem komolyabban átgondolni Tomi aggályosságát.
Valami lelkiifurdalást kezdett érezni. Juditkám, kérsz valamit? Mit tehetek érted? Csak azt nem tette hozzá: „Ne haragudj rám azért, mert nem szeretlek, de olyan kényelmes, hogy főzöl nekem, kimosod a ruháimat és elszórakoztatsz esténként.” Legalábbis így gondolkodtam akkor Tamás felől. Ideges lettem, nem bírtam cigi nélkül. Láncban szívtam el az első dobozt. Eszternek ekkor tűnt fel, hogy elgyengültem.
