Valami furcsát vettem észre a menyasszonyon a legjobb barátom esküvőjén – Amikor felemeltem a ruháját, mindenki megdöbbent

Odahajoltam Dávid húgához, Katához.

– Te is látod? – suttogtam, próbálva halkan beszélni.

Kata összeráncolta a homlokát, majd a sorok közé nézett. – Mit kellene látnom? – kérdezte értetlenül.

– Zsófit – mondtam, finoman az állammal jelezve. – Furcsán sétál. Mintha… mintha valami nem lenne rendben.

Kata összeszűkítette a szemét, majd vállat vont. – Túlreagálod. Biztos csak ideges. Nagy nap ez. – Megnyugtatóan rám mosolygott, de ez nem csillapította a bennem növekvő nyugtalanságot. 

Talán igaza volt. De valami a ruha mozgásában zavart. Túl szoros lenne? Történt valami a ceremónia előtt? Próbáltam elhessegetni a gondolatokat, de ahogy Zsófi közeledett az oltárhoz, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lépései nem csak lassúak, hanem szinte erőltetettek.

Újra odahajoltam, nem bírtam megállni.

– Kata, esküszöm, valami nincs rendben.

– Janka, hagyd abba – suttogta élesen Kata, türelmetlenül. – Tönkreteszed a pillanatot. Ne csinálj jelenetet.

Visszafordultam az oltár felé. Dávid ott állt, szeme csillogott a boldogságtól. Amikor a tekintetünk találkozott, felfelé mutatta a hüvelykujját, és szájmozgással jelezte: „El tudod hinni?” 

Erőltetett mosollyal visszaintegettem, de belül továbbra is nyugtalan voltam.

Ahogy Zsófi közelebb ért az oltárhoz, a gyomrom egyre szorosabbra húzódott. Úgy tűnt, mások is észrevették.

– Csúszik, mint egy árnyék – suttogta valaki mögöttem, egy férfihang enyhe derültséggel. Valami a megjegyzésben jeges borzongást váltott ki belőlem. Újra Katához hajoltam, a hangom alig volt több egy leheletnél.

– Hallottad? Csúszik. Pontosan! Nem sétál rendesen.

– Janka, az ég szerelmére – sziszegte Kata, türelmét vesztve. – Zavarba fogod hozni Dávidot. Hagyj fel ezzel! 

De nem tudtam megállni. Ahogy Zsófi egyre közelebb ért, a lábait bámultam, próbálva értelmet találni a látottaknak. A ruha mozgása természetellenes volt. Nem bírtam tovább. A testem hamarabb mozdult, mint ahogy az agyam felfogta volna.

– Meg kell néznem – motyogtam, előrelépve. Hallottam Kata éles lélegzetvételét, miközben elhaladtam mellette, a menyasszonyra szegezve a tekintetemet.

– Janka! – sziszegte Kata mögöttem, hangja pániktól remegett. De már késő volt. Már ott voltam. 

A szívem zakatolt, és a kezem remegett, amikor kinyúltam. A világ mintha lelassult volna, amikor lehajoltam, és csak egy pár centit emeltem fel Zsófi ruhájának szegélyét. Magam sem tudtam, mit várok. Talán valami cipőproblémát vagy ruhabalesetet. De amit találtam, minden logikát meghazudtolt.

Az egész templom dermedt csendbe borult. 

A gyönyörű fehér ruha alatt valami annyira oda nem illő és sokkoló dolog volt, hogy az agyam egy pillanatra leblokkolt. Férfi cipők. Nagy, fényesre polírozott férfi cipők.

Pislogtam, szinte abban reménykedve, hogy csak hallucinálok. Fölfelé néztem, de senki sem mozdult. Senki sem lélegzett. Zsófi – nem, ez a személy – nem reagált, de én igen. Még közelebb hajoltam, és alaposabban megnéztem. A gyomrom felkavarodott, amikor megláttam a nadrágszövetet, ami részben elrejtve volt a ruha alatt. És aztán a tekintetem feljebb siklott az arcra.

Ekkor jöttem rá.

Ez nem Zsófi volt. 

Egy férfi volt. Parókában, fátyollal takarva az arca nagy részét, de most, hogy közelről láttam, az igazság nyilvánvalóvá vált. A torkom kiszáradt. Felálltam, a kezem reszketett az oldalam mellett, és találkozott a tekintetem Dávidéval.

– Janka...? – Dávid hangja megingott, boldogsága zavartságba fordult. – Mi történik?

Nem tudtam válaszolni.

A templomban senki sem mozdult. Az egész násznép dermedten, tátott szájjal bámult a férfire, aki menyasszonynak öltözve állt az oltárnál. Az általam feltárt igazság olyan súllyal nehezedett a levegőre, mint egy felrobbanni készülő bomba.

Dávid arca elsápadt, szemei rémülten cikáztak köztem, a férfi között a menyasszonyi ruhában és a zavarodott vendégek között. Hátrálni kezdett, majdnem megbotlott a saját lábában.

– Mi… mi a pokol ez? – tört ki belőle, a hangja megrepedt a hitetlenségtől.

A vendégek halk suttogása hirtelen megélénkült, a padok közötti moraj úgy terjedt, mint egy méhkas zúgása.

A menyasszonynak öltözött férfi ekkor megmozdult. Egy félmosoly jelent meg az arcán, amitől a hideg futott végig a hátamon. Lassan, szándékosan felnyúlt, és lerántotta a fátylat, amely az arcát takarta. Aztán a parókát is levette, feltárva rövid, sötét haját.

A templomban lévő vendégek közül többen halkan felsikoltottak.

– Meglepetés! – mondta a férfi, hangjában nyílt gúny és elégedettség. – Nem is vettétek észre, ugye?

Dávid döbbenten állt, szinte képtelen volt megszólalni. – Hol van Zsófi? – kérdezte végül, a hangja megremegett. – Hol van?

A férfi, akiről most már nyilvánvaló volt, hogy ő Dávid legjobb barátja, Laci, szélesen elvigyorodott. – Elment, Dávid. Napokkal ezelőtt. De ne aggódj, tudott erről. Ő kérte, hogy ezt tegyem.

A templomban a moraj egyre hangosabbá vált, a vendégek fészkelődtek a helyükön, sokan döbbenten néztek Dávidra, majd a férfira a menyasszonyi ruhában.

– Mit beszélsz? – kérdezte Dávid, a szemei tele voltak zavarodottsággal és dühvel. – Mit csináltál vele?

Laci felemelte a kezét, mintha nyugalomra intene. – Nyugodj meg, Dávid. Zsófi biztonságban van. De azt akarta, hogy érezd ezt a pillanatot. Hogy tudd, milyen az, amikor valaki, akiben bízol, hátba támad.

Dávid még jobban összezavarodott. – Miről beszélsz?

Laci arca megkeményedett, a mosolya eltűnt. – Ő tudta, Dávid. Tudott Vanessáról.

A név hallatán a templomban lévő vendégek között megfagyott a levegő. Dávid arca elfehéredett.

– Nem… nem, ez nem igaz – dadogta, de a hangja megingott.

Laci előrébb lépett, és szinte suttogva folytatta, de minden szója éles késként hatott. – Ó, de igaz. Zsófi mindent megtudott néhány nappal ezelőtt. Tudta, hogy a koszorúslányával csaltad meg, Dávid.

A levegő kiszorult a helyiségből. Dávid kétségbeesetten nézett körbe, mintha valaki megmenthetné. A tekintetem Vanessára siklott, aki néhány sorral mögöttem ült. Az arca falfehér volt, a kezei remegtek, és képtelen volt bárkinek a szemébe nézni.

– Ez hazugság! – tört ki Dávidból, de a hangja már inkább könyörgésre hasonlított.

– Nem, Dávid – szólalt meg Laci, immár minden gúny nélkül. – Ez az igazság. Zsófi látta az üzeneteiteket, tudott a találkozásaitokról. Leállíthatta volna az esküvőt, de azt akarta, hogy mindenki lássa, ki vagy valójában.

A templom ismét káoszba borult. Az emberek felálltak, sokan próbáltak távozni, mások döbbenten nézték a jelenetet. Dávid pedig teljesen összeomlott. A szemei könnybe lábadtak, a kezei remegtek, miközben felém fordult.

– Janka… – suttogta, a hangja elhalt. – Kérlek, hidd el, hogy nem így van. Ez nem az, aminek látszik!

A szívem elszorult, ahogy a legjobb barátomra néztem. – Dávid… mit tettél? – kérdeztem halkan, de a hangom tele volt fájdalommal.

A templom ismét elcsendesedett, amikor Laci utoljára megszólalt.

– Ez a büntetésed, Dávid, azért, amit Zsófival tettél.

Azzal megfordult, és elhagyta a templomot, otthagyva Dávidot teljesen összetörve, megalázva, és magányosan az oltárnál.

Ez a történet talán nem a boldogságról szólt, de tanulsága mindannyiunk számára erőteljes. A bizalom törékeny dolog, és ha egyszer eljátszottuk, a következmények örökre megváltoztathatják az életünket.