„Unalmasnak” nevezett, és lelépett egy bulizós lánnyal – két év múlva megjelent a csendes kis kávézóm ajtajában, és én csak mosolyogni tudtam
Amikor Bence otthagyott engem és az egyéves kislányunkat, hogy egy bulizós lánnyal élje „az életet, amitől újra élőnek érezte magát”, nem gondoltam volna, hogy valaha is viszontlátom. Két évvel később, amikor belépett a kávézóm ajtaján azzal a régi, önelégült mosollyal, már csak mosolyogni tudtam – mert pontosan tudtam, mit veszített el.
Azt hittem, boldogok vagyunk. Hét év házasság, egy szeretettel teli otthon, és végre – a kisbabánk, Luca. Azt hittem, Bence is elégedett.
Aztán egy este későn ért haza. Gyűrött volt az inge, kócos a haja. Épp most tettem le Lucát aludni, amikor nagyot sóhajtva ledobta magát a kanapéra.
– Beszélnünk kell – mondta komoran.
Összerándult a gyomrom. Az a négy szó sosem jelentett jót.
– Mi a baj? – ültem le vele szemben.
Bence beletúrt a hajába.
– Emese… ez nem működik. Csapdában érzem magam. Mindig csak fáradt vagy, mindig csak a gyerekről beszélsz. Unalmas lettél.
Unalmas? Miután megszültem a lányunkat? Miután hónapokon át alig aludtam, nap mint nap gondoskodtam róla, és tartottam össze a háztartást, miközben ő túlórázott?
– Egyéves a lányunk, Bence. Ezt mi terveztük így. Te akartad ezt – emlékeztettem.
Elfordította a fejét, nem bírta a szemembe nézni.
– Nem erre számítottam – motyogta.
– Mire? Hogy majd pihentető lesz? Stresszmentes? – könnybe lábadt a szemem, de lenyeltem őket.
– Már nem is érdekel, hogy boldog vagyok-e.
– Én próbálom összetartani a családunkat! Mikor keltél fel utoljára Luca éjszakai sírására? Mikor fürdetted meg? Mikor altattad el? – A hangom megremegett. – Én csinálok mindent, miközben te…
Elhallgattam. Mély levegőt vettem, próbáltam összeszedni magam, valami okosat mondani, ami még megmentheti a házasságunkat. De mielőtt megszólalhattam volna, rezgett a telefonom az asztalon.
Odapillantottam. Üzenet Évától – az egyetemi legjobb barátnőmtől.
„Most láttam Bencét a Blue Lounge-ban. Valami szőkével smárolt.”
Nem hittem a szememnek. Megnyitottam újra, de az üzenet alatt ott volt a fotó is. Nem lehetett félreérteni.
Reszkető kézzel fordítottam felé a képernyőt.
– Ki ez?
Egy másodpercre megtorpant, majd sóhajtva kibökte:
– Boglárka a neve. Elmegyek innen. Vele akarok lenni. Ő újra élőnek éreztet.
Élőnek… vagyis én már nem éltettem őt. Ezt akarta mondani igazából.
A kiságy felé pillantottam, ahol Luca békésen aludt, mit sem sejtve arról, hogy az élete pillanatokon belül darabokra hullik.
A megcsalás fájt. De ami még jobban, hogy ő akarta gyereket. Ő könyörgött, hogy ne várjunk éveket, én még halogatni akartam, hogy biztosabb lábakon álljunk, de ő nem hagyta.
És most itt volt, és nem csak engem akart eldobni – hanem a kislányát is.
– Hogy tehetted ezt?! – csattantam fel. – Kérleltél, hogy vállaljunk gyereket, és most meg egy bulizós csajért dobod el ezt az egészet?
Bence felemelte a kezét, és csóválta a fejét, mintha túlreagálnám.
– Elismerem, hogy hibáztam. De nem csak rajtam múlt. Nem erre vágytam. Munka, pelenka, sírás, mosatlan edények – mutatott a mosogatóra, ahol egy darab cumisüveg és egy borospohár állt.
– Ezt most komolyan mondod?! – kérdeztem, miközben a könnyeim végre utat törtek.
– N-nem így képzeltem – dadogta, és elővette a kocsikulcsait. – Nem bírom tovább. Nem ezt akarom.
És már indult is az ajtó felé.
– Bence, kérlek… – könyörögtem. Elővettem a kedves hangom. – Oké, rendben. Takarítok, kevesebbet panaszkodom. Luca hamarosan mehet bölcsibe, újra dolgozni fogok, szervezek randevúkat, kényeztetlek… csak gondolj Lucára. Szüksége van rád!
Meghunyászkodtam, de harcolni akartam a családomért.
Egy pillanatra megtorpant. Megfeszült a válla. Azt hittem, visszafordul. De csak csendben becsukta maga mögött az ajtót.
Az a halk kattanás sokkal fájdalmasabb volt, mint ha becsapta volna. Végleges volt. Tudatos.
Mintha kívülről láttam volna magam: összeestem a fal mellett, és csúsztam a földre. A könnyeim csöndben folytak, néha egy-egy halk kiáltással törtek elő belőlem.
Odakint beindult az autó. Hét év házasság tíz perc alatt omlott össze.
Ott maradtam a padlón. Hol sírva, hol némán kiabálva, míg hajnali háromkor Luca fel nem sírt. Ez volt az ébresztő.
Ahogy elindultam felé, a könnyeit hallgatva, meghoztam egy döntést.
Kinyitottam a gyerekszoba ajtaját, ölbe vettem, és a hajába suttogtam:
– Megígérem, minden rendben lesz. Mi ketten megoldjuk.
A ringatóban ülve, miközben Lucát szoptattam, letöröltem az utolsó könnycseppet, amit valaha Bencéért hullajtok.
A következő hónapokban Bence mindent megtett, hogy megszabaduljon az apai kötelezettségeitől. Minden rám hárult: új munkát találni, jó bölcsődét, és elindítani a válást.
Majdnem egy év telt el, mire a bíróság végre kimondta a válást. Bence persze nem azért harcolt ellene, mert vissza akart jönni, hanem hogy elkerülje a gyerektartást.
De a bíró nekem adott igazat, sőt azzal is megfenyegette, hogy letiltatja a fizetéséből a tartásdíjat, ha nem működik együtt. Végül az ügyvédje észhez térítette, így megegyeztünk egy fix összegben.
Minden hónapban jött az utalás – nem volt nagy pénz, de segített a számlákban. Egy részét félretettem Luca jövőjére.
A legfájdalmasabb az volt, hogy Bence egyáltalán nem érdeklődött a lányáról. Nem hívott, nem írt, nem küldött ajándékot. De ez már az ő döntése volt.
Néha Éva írt, hogy látta valahol Bencét.
– „Tegnap este is egy szórakozóhelyen volt, úgy él, mint egy egyetemista” – írta egyszer.
Minél többször kaptam ilyen üzeneteket, annál inkább éreztem, hogy nem hiányzik az az élet.
Nekem ott volt a kislányom. És egy jövő, amit most már úgy alakíthattam, ahogy én akartam.
Már másnap reggel elkezdtem megvalósítani egy régi álmomat – olyat, amit még Bence előtt dédelgettem.
Otthon maradtam Lucával, ahogy Bence szerette volna, ezért feladtam a munkám. De pénzügy szakon végeztem, és korábban elemzőként dolgoztam – nem volt nehéz újra elhelyezkedni.
Fokozatosan kezdtem: részmunkaidőben, szabadúszóként. Édesanyám segített Lucával, amikor csak tudott.
Végül sikerült megnyitnom a saját kávézóm. Egy aprócska helyet, tele mismás bútorokkal, helyi művészek festményeivel a falon, és legendásan jó fahéjas csigákkal.
Luca imádta – totyogott az asztalok között, csacsogott a vendégeknek. Mindenki kedvence lett.
Anyukám és apukám sokat segítettek az indulásnál, és lassacskán a kávézó elkezdett nyereséges lenni.
És közben más csodák is történtek…
Egy hűvös őszi délután, pontosan két évvel azután, hogy Bence kisétált az életünkből, megcsörrent a bejárati ajtón a csengettyű.
Épp a pult mögött rendezgettem a sütiket, amikor felpillantottam… és megdermedtem.
Ő volt az.
Soványabb volt, a szeme alatt karikák. De a hangja ugyanaz:
– Emese? – döbbent meg, amikor meglátott.
– Bence – feleltem higgadtan. – Kérsz egy kávét?
HirdetésCsak bámult rám, aztán végignézett a kötényemen, majd a kávézón.
Féloldalas, ismerős mosoly jelent meg az arcán.
– Szóval… most már baristaként dolgozol? Nagyon megváltoztál nélkülem, mi?
Felvontam a szemöldököm. Egy darabig csak csendben álltam. Láttam, ahogy körbenéz – keresni kezdte a hibákat. De nem talált.
– Valójában én vagyok a tulajdonos – mondtam végül.
A mosoly lehervadt. Most nézett körül igazán: az igényes dekoráció, a tele asztalok, a pult mögötti dolgozók. Majd rám, ahogy egyenes háttal, nyugodtan álltam.
– Ja… nem tudtam – nyögte ki.
– Honnan is tudtad volna? Két éve nem érdeklődtél semmiről – jegyeztem meg halkan.
Megmozdult a lába, kicsit bizonytalanul lépett egyet előre.
– Tudom… csak… Boglárkával nem jött össze.
– Nahát, ezen most meglepődtem – mondtam szárazon.
– Igen… a bulizás nem is olyan izgalmas, mint hittem – próbált nevetni, de belehalt az a nevetés. – Gondolkodtam rajtunk. Örülök, hogy találkoztunk. Hülye voltam, Emese. Nem becsültem meg, amim volt.
Egy pillanatra valóban elégedettséget éreztem.
– És? – kérdeztem.
– Arra gondoltam… talán beszélhetnénk néha? Meglátogatnám Lucát. Jó lenne újra látni őt.
– Most? Két év után? Miután egy banki utaláson kívül semmit nem adtál neki?
– Megváltoztam – erősködött. – Rájöttem, mi az igazán fontos.
Nem válaszoltam azonnal.
Csak böktem a fejemmel a sarokban lévő box felé.
Ott ült Zoltán, sötétbarna hajú, meleg tekintetű férfi, az ölében Luca. Egy mesekönyvet olvasott neki, Luca kacagott, ahogy Zoli különféle hangokat adott a szereplőknek.
– Látod azt a férfit? – kérdeztem halkan. – Ő Zoltán. Minden este mesét olvas Lucának. Ő kel fel hozzá éjjel, ha rosszat álmodik. Ő örül vele, ha megtanul új szót. Minden, amit te választottál, hogy nem leszel.
Bence tátott szájjal bámulta őket.
– Ti… együtt vagytok?
– Már egy ideje. Képzeld, nem minden férfi gondolja, hogy a gyereknevelés unalmas.
– Emese, én nem úgy gondoltam…
– De úgy gondoltad – vágtam a szavába. – Azt mondtad, unalmas vagyok, mert fáradt voltam a kisbabánk miatt. Azt mondtad, nem érdekel, hogy boldog vagy-e. Elhagytál minket egy lányért, aki „újra élővé tett”.
Bence arca vörös lett.
– Éppen nehéz időszakot éltem…
– Mindenki átmegy nehéz időszakokon, Bence. A különbség csak annyi, hogy nem mindenki dobja el a családját.
Közeledett egy vendég a pulthoz. Jeleztem neki, hogy egy pillanat, és máris jövök.
Majd Bencéhez fordultam:
– Soha nem voltam unalmas. Te voltál túl önző, hogy meglásd az értékeimet. És a családunk értékeit.
Tátogott, de nem jött ki hang a száján.
Én pedig odaléptem a vendéghez, és felvettem a szokásos rendelését – fahéjas latte extra tejhabbal.
Mikor újra felnéztem, Bence már nem volt ott.
Zoltán a sarokból rám nézett, kérdőn emelte a szemöldökét. Mosolyogtam, és aprót ráztam a fejem:
– Semmi fontos – súgtam.
És tényleg nem volt az.
Bence csak egy lezárt fejezet volt az életemben. Ha valóban szeretné látni Lucát, kereshet hivatalosan. De valahogy éreztem, hogy nem fogja.
