Új szomszédaim áthívtak magukhoz, de amit találtam, az egy elhagyott gyerek volt egy szívszorító levéllel – A nap története
Az új szomszédaim már az első naptól fogva furcsának tűntek. A kislányuk állandóan egyedül játszott, és végül szinte fél napot velem töltött, mire az anyja végre megjelent. Udvariasságból meghívott magukhoz. Másnap azonban egy elhagyott gyereket találtam az ajtójuk előtt, egy szívszorító levéllel. Azonnal cselekednem kellett.
Csendes, átlagos nap volt a kertvárosi utcánkban, amikor megláttam a költöztető teherautót a szomszéd háza előtt. Az a hely évek óta elhagyatott volt, ezért már maga a mozgolódás is meglepett.
„Kik lehetnek ezek?” – motyogtam magamban, miközben a fótyolüvegű ablakon keresztül kíváncsi macskaként bámultam kifelé.
A férfi magas volt, határozott vonásokkal, olyan, mint aki egy fekete-fehér noir film kockáiról lépett volna elő. A nő viszont... valami egészen más. Sápadt, szinte kísértetszerű, a tekintete távoli volt, mintha ott lett volna, de mégis valahol máshol járt volna a lelke.
És aztán ott volt a kislány.
Aprócska volt, talán három-négy éves, nagy ártatlan szemekkel. Egy kopott mackót szorongatott, mintha az lenne az egyetlen barátja a világon. Az elhanyagolt kertben játszott egyedül, apró alakja még kisebbnek tűnt a sűrű gazban.
„Micsoda furcsa család...” – gondoltam magamban.
Samuel és én mindig is álmodtunk arról, hogy gyerekeink lesznek. De évek próbálkozása után be kellett látnunk, hogy ez számunkra nem adatik meg. Samuel ritkán beszélt erről, inkább elintézte egy vállrándítással vagy témaváltással. De én? Nem tudtam elengedni az álmomat.
A kislány, aki egyedül játszott ott kint... valami megmozdult bennem, valami mély, anyai érzés, amit nem tudtam elfojtani.
Néhány nappal később a szokásos délutáni sétámra indultam a környéken. A sarkon befordulva megláttam őt. A kislányt a szomszédból. De most veszélyesen közel volt az út széléhez.
„Hé, drágám!” – szólítottam gyengéden, miközben sietve léptem hozzá. „Ne játssz ilyen közel az út széléhez, rendben?”
A kislány felpillantott rám nagy, ártatlan szemekkel, és egy pillanatig csak álltam ott, fogva az apró kezét.
„Mi a neved, kicsim?” – kérdeztem, miközben az ajtójuk felé vezettem.
„Lili” – válaszolta halkan.
Hirdetés„Nos, Lili, mit szólnál, ha rajzolnánk valamit?”
„Nincsenek ceruzáim…” – motyogta.
Ez a néhány szó olyan erővel talált szíven, hogy szinte fájt.
Nem hagyhattam így. Ezért következő nap, amikor a külső ajtajuk előtt találtam egy cetlit egy éhes, magányos kislány mellett, már tudtam, mit kell tennem...
A hatóságokhoz fordultam, de tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Lili sorsa bizonytalan volt, és a hivatali procedúra rögtön beindult. Pár nappal később azonban megdöbbentő hírt kaptam: Lili biológiai szülei hagytak rá egy házat, ami az öröksége volt. Az értesítés szerint a szomszédaim csak azért fogadták örökbe, hogy megkapják az ingatlant, de nem voltak képesek gondoskodni róla.
Ezért döntöttek úgy, hogy Lili másra bízzák, és rám gondoltak.
Amikor költözni kezdtünk az új házba, amit Lili még nem is ismert, a szívem tele volt reménnyel. A ház már nem volt rideg és ürüres – tele lett gyerekkacajjal és boldogsággal.
Samuel először nem értette a helyzetet, de látva, hogyan nyílik meg Lili napról napra, kezdett segíteni. Idővel az életünk lassan egy családé vált. Lili minden alkalommal, amikor „anya”-nek szólított, éreztem, hogy végre teljes lett az életem.
Samuel végül elismerte, hogy rosszul döntött, és a szíve felénk fordult. Nem volt egyszerű megbocsájtani, de az erőfeszítései miatt érdemes volt még egy esélyt adni neki.
A házunk egy igazi otthonná vált, ahol mindannyian szeretetben élünk, és a rideg múlt csak egy távoli emlék maradt.
