Tűnj vissza abba a büdös viskódba!” – röhögött a férj az anyós oldalán. Amit ezután a feleség tett, arra senki sem volt felkészülve…
A piruló hagyma illata lassan belengte a lakást. Kata mechanikusan kavargatta a szószt a serpenyőben, miközben újra az órára pillantott. Józsefnek nagyjából fél óra múlva kellett hazaérnie a munkából, és a vacsorát forrón kellett tálalni – a férje ki nem állhatta, ha kihűlt az étel.
Az utóbbi időben Kata egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy úgy főz, mint egy gép. Korábban minden egyes fogás a lelkének egy darabja volt: kísérletezett a receptekkel, díszítette a tányérokat, és mindig igyekezett meglepni a családot. Mostanra azonban ez is csak egy lett a sok kötelező feladat közül. Ahogy minden más is ebben a lakásban.
Az ajtó a megszokottnál korábban csapódott be. Kata összerezzent, gyorsan beletörölte a kezét a kötényébe, és kilépett a folyosóra.
– Józsefem, már itthon vagy? A vacsora tizenöt perc múlva kész lesz – mondta sietve.
– Nem vagyok egyedül – vetette oda a férfi, miközben lerúgta a cipőjét.
A háta mögött feltűnt egy testesebb alak – József édesanyja, Irénke néni.
– Jó estét kívánok, Irénke néni – próbált mosolyt erőltetni Kata. – Fáradjon csak be, éppen főzök.
– Már megint szószt sütsz? – fintorgott Irénke, miközben körbejárta a konyhát. – Hányszor kell még elmondanom, hogy a hagymát aranyszínűre kell pirítani, nem pedig koromfeketére? Különben az egésznek keserű íze lesz.
Kata némán fordult vissza a tűzhelyhez. Nem volt értelme vitázni. Irénke néni mindig talált valamit, amibe beleköthetett. Ráadásul a hagyma most pont tökéletesen karamellizálódott – semmi sem égett oda.
– Mama, hagyd már – huppant le József a konyhai székre. – A feleségem normálisan főz. Tölt a hasamba, és kész.
– Na, éppen ez az, „és kész” – vágta rá Irénke. – De nem „úristen, nyald meg mind a tíz ujjad”! Én a te korodban olyan ebédeket főztem apádnak, hogy a fél gyár irigyelte!
Kata már megszokta, hogy ilyenkor kikapcsolja a fülét. Öt év házasság megtanította rá, hogy ne vegye magára Irénke néni folyamatos szurkálódásait. Végül is anya és fia mindig megtalálták a közös hangot – ha ő megpróbált közéjük állni, csak az idegeit tette tönkre.
Megrezdült az asztalon a telefon. Kata épp nyúlt volna érte, de József megelőzte.
– A Bereki településről hívnak – mondta, rápillantva a kijelzőre. – Gondolom, megint a szociális ügyintéző a nagyid miatt.
Kata szíve összeszorult. Három hete halt meg a nagymamája, Zina mama – az egyetlen ember, aki mindig támogatta őt. A hívások Berekről, ahol a nagyi kis házikója állt, még mindig fájdalmat okoztak.
– Halló – szólt bele Kata csendesen, és az ablakhoz sétált.
A vonalban Antalné Piroska szólalt meg, Zina mama szomszédja. A hangja kedves volt, de határozott:
– Katácskám, el kéne jönnöd. A ház papírjait el kellene intézni. Meg úgy egyáltalán – nézd meg, mi van ott. Van kert, van porta, kár lenne parlagon hagyni.
– Persze, Piroska néni. Hétvégén leutazom – felelte Kata.
A beszélgetés rövid volt, mégis valami különös elhatározás fogant meg Katában. Valóban ideje lenne szembenézni az örökséggel.
– Megint a viskóról volt szó? – kérdezte József, tele szájjal rágva. – Add már túl rajta, csak viszi a pénzt.
– Nem akarom eladni – mondta Kata halkan, de határozottan. – Ez az egyetlen, ami megmaradt a nagymamából.
– Ó, ne kezd már megint ezzel a „családi örökség” dumával! – legyintett idegesen a férfi. – Miféle örökség az? Egy putri a falu végén, ahol még gáz sincs.
– De van egy kis folyó a közelben – ellenkezett Kata. – Meg egy almafa-kert, amire a nagyi mindig olyan büszke volt.
Irénke felnevetett:
– Ugyan már, most azt mondd, hogy te oda akarsz költözni! Abba a nyomorult, komfort nélküli lukba. Hát ez már tényleg vicc!
Kata csak a száját húzta. A következő napok a rohangálásról szóltak. Kivett két hét szabadságot, hogy elintézze a papírmunkát. Napi szintű ingázás kezdődött a közjegyző, az okmányiroda és Bereki polgármesteri hivatala között. József teljesen közömbös maradt, csak dühöngött, amiért Kata nem volt otthon.
– Hol a fenében vagy egész nap? – morogta esténként, amikor Kata hulla fáradtan esett haza. – A ruháim nincsenek kivasalva, vacsora sincs!
– József, már mondtam – a papírok miatt intézkedem – felelte fáradtan. – A munkahelyemről is csak két hétre engedtek el.
– Kit érdekel az a rozzant viskó? – fakadt ki újra meg újra a férje. – Add el, és kész!
Kata ezekre már csak csendben felelt. Mélyen belül egyre inkább érezte: az a kis ház Bereken, amit alig látott a nagymama halála óta, több mint épület. Egy darab múlt, amit nem akart elengedni.
Az a nap, amikor Kata kézhez kapta a hivatalos tulajdoni lapot a nagymama házáról, örömtelinek kellett volna lennie. Ünnepi vacsorát főzött, még egy üveg bort is vett – ritka alkalom. Szerette volna megosztani Józseffel az érzést: valami végre sikerült.
Este, amikor József hazaért, Kata gondosan leterített asztallal, gyertyával, friss húslevessel és sülttel várta. A dokumentumokat is letette az asztalra, mintha egy kitüntetést mutatna.
– Nézd csak, József – szólt örömmel. – Végre minden el van intézve. A ház most már hivatalosan is az enyém.
A férje rápillantott a papírokra, aztán vállat vont, mintha valami prospektust látott volna.
– Na, legalább már van hova menned, ha baj lesz – jegyezte meg gúnyosan.
Kata meglepetten pislogott.
– Ezt hogy érted?
– Ahogy mondom – válaszolta a férfi, miközben lehuppant a kanapéra. – Ha egyszer megelégeljük egymást, legalább nem az anyádhoz kell visszaköltöznöd. Megy a kis viskódba az asszonyka.
Az ajtóban ekkor tűnt fel Irénke néni. Mintha kiszagolta volna a lehetőséget, hogy beszóljon.
– Nézd csak, nézd csak – füttyentett cinikusan, amikor meglátta a papírokat. – Hát már birtokosnő lettél! Mennyi? Tizenöt ágyás gaz meg egy bedőlt viskó?
– Nem bedőlt – kezdte Kata, próbálva megőrizni a méltóságát. – Csak régóta nem lakott benne senki, de az alap erős, a tetőt is ki lehet javítani...
– Á, hagyd már – legyintett József, összenézve az anyjával. – A kis kunyhód még jól is jöhet. Ha megőrülsz, lesz hova bezárni magad.
Mindketten felröhögtek. De ez a nevetés már nem volt közvetlen, családias – ez sértett, fölényes vihogás volt. Kata szívében valami megrepedt.
Másnap reggel Irénke néni újabb támadásba lendült. Kata még csak épp készülődött a munkába, amikor az anyós szó nélkül rontott be a lakásba.
– Hoztam nektek rendes paradicsomot – jelentette be, mintha ő lenne a világ megváltója. – A piacról. Nem olyan íztelen műanyag, mint amit te szoktál venni.
– Köszönöm – válaszolta Kata higgadtan. – De van még itthon is. Tegnap vettem.
Irénke benyúlt a hűtőbe, előkotorta a dobozt, megszagolta a benne lévő paradicsomokat.
– Ez? Ez ehetetlen. Csak héj! Dobd ki. Vedd elő, amit én hoztam.
– Miért dobnám ki? – kérdezte Kata nyugodtan. – Teljesen jók. Salátához vettem.
– Te nem érted, mit mondok? – emelte fel a hangját Irénke. – Azt mondtam: dobd ki!
Valami eltört Katában. Öt éve próbált megfelelni, tűrni, magyarázni – hiába. Most viszont csak odalépett a hűtőhöz, visszatette a paradicsomokat, és becsukta az ajtót.
– Nem, Irénke néni. Nem dobom ki. Ezek az én paradicsomaim. És még ha rosszak is lennének, akkor is én döntöm el, mi legyen velük.
Az anyósa döbbenten kapkodta a levegőt.
– József! Gyere ide! Hallod, mit megenged magának ez a nő?!
A hálószobából zavarodott férj lépett elő.
– Mi van már megint?
– A feleséged pimasz! Én megmondtam neki, mit csináljon, és ő… ő VITATKOZIK!
József a két nő között állt, mint valami tanácstalan bíró.
– Kata, most miért csinálod ezt? Ha anya azt mondja, hogy rossz a paradicsom, hát…
– És ha holnap azt mondja, hogy dobjuk ki az összes bútort, mert nem tetszik neki? – kérdezte Kata higgadtan. – Akkor is ugrani fogsz?
– Ez nem ugyanaz! – csattant fel a férfi. – Ezek csak paradicsomok!
– Nem a paradicsomról van szó – mondta Kata csendesen. – Hanem arról, ahogy bánnak velem.
Irénke új szintre lépett.
– Hálátlan! Én mindent megtettem érted! Egyedül neveltem fel a fiamat! Apja se volt! Tudod te, milyen nehéz volt?
Kata ezt a lemezt már kívülről ismerte. Minden veszekedés, minden konfliktus ebbe torkollott: az önfeláldozó anya, akinek joga van irányítani mások életét.
De most valami más történt. Kata tisztán kezdett látni.
– Elmegyek – mondta halkan. – Egyedül akarok lenni.
– Hova a fenébe mész? – rivallt rá József. – Munkád is van!
– Kiveszek pár napot – válaszolta Kata, miközben már a hálószobába tartott. – Elutazom a nagymamám házába. Ott legalább nyugalom van.
A következő félóra úgy suhant el, mint ködben. Kata bepakolta a legszükségesebbeket: iratok, meleg ruhák, laptop, egy régi fényképalbum a gyerekkorából. És a végén még valami: a kiskutyájukat, a kis törpespiccet, akit Lucky-nak hívtak – József úgyis alig foglalkozott vele.
– Tényleg azt hiszed, hogy ott boldogulni fogsz? – kérdezte József gúnyosan. – Ott még rendes fűtés sincs!
– De van egy vaskályha, és az működik – vágta rá Kata. – A nagyi abban fűtött egész életében.
– A nagyanyád paraszt volt, megszokta. Te meg egy elkényeztetett városi fruska vagy. Két nap, és visszasunnyogsz – tette hozzá Irénke.
Kata bezárta a bőröndöt. Az anyós és a férje összenéztek, nevetésükből ömlött a megvetés.
– Menj csak a kis büdös viskódba, amit az öreged hagyott rád! – röhögött József.
Kata rájuk nézett. Az arcukon ugyanaz az árnyalat – gúny, fölény, és egy csöppnyi semmi.
– Viszlát – mondta csendesen, és kezébe vette Lucky pórázát.
Hirdetés– Azt akartad mondani: holnap viszlát! – kiabált utána Irénke. – Hamar visszajössz!
De Kata nem jött vissza – sem holnap, sem egy hét múlva.
Kata nem nézett vissza, amikor becsukta maga mögött a régi bejárati kaput Bereken. A kis ház, amelyet egykor Zina nagymamája gondozott, most elhagyatottan, mégis méltósággal várta őt. A tető kissé megroggyant, a faablakokon huzat járt be, és a vaskályha is csak füstöt fújt az első próbánál.
Az első napokban Kata esténként egyetlen meleg takaró alatt kuporgott a kutyájával, Luckyval, és csendben sírt. Nem önsajnálatból. Nem is József miatt. Hanem a fáradtság miatt. Az évek alatt felgyűlt, el nem sírt, el nem mondott fáradtság miatt, amit addig csak elnyomott magában.
A szomszédból hamarosan megjelent Antalné Piroska.
– Katácska, segítsek? Hívtam egy kályhást, megnézi, mit lehet kezdeni a füstölő szörnyedvénnyel.
A mester hamarosan meg is érkezett, egy ősz hajú, mogorva, de rendes férfi.
– Nem vészes – dörmögte, miután végignézte a kályhát. – A kéményt ki kell tisztítani, meg itt a falnál újra kell rakni pár téglát. Két nap, és kész is.
Kata bólintott, és amikor fizetni akart, a férfi csak legyintett.
– Jó lesz az. Az ablakokat meg a fiam rendbe szedi. Kitanulta az asztalosságot. Fiatal, de ügyes.
Ahogy múltak a napok, a ház is mintha feléledt volna. Kata feltűrte az ingujját, és nekilátott: felmosott, lomtalanított, rendet rakott. A padláson talált egy régi, kopott ládát, benne kézzel írt recepteket. Zina mama kincsestára volt ez – diós kalács, szilvás lepény, túrós batyu. A lapokon foltok, morzsák, kézzel firkált megjegyzések: „ne sajnáld a fahéjat!” – olvasta mosolyogva.
Egy délután Kata úgy döntött, hogy megsüti az egyik receptet – vajas, ropogós, meggyes pitét. A spejzban talált egy üveg befőttet, amit még a nagyi tett el. Az illat belengte a házat, és valami régi, mély békét hozott vele.
A kész süteményt lefotózta, és egy hirtelen ötlettől vezérelve feltöltötte a közösségi oldalára:
„Első pitém a nagymama házában – meggy, szeretet, és egy kis nosztalgia.”
Nem számított semmire, de a bejegyzés alatt órákon belül tucatnyi hozzászólás gyűlt össze.
– „Olyan, mintha a nagymamám konyhájában lennék!”
– „Kérem a receptet!”
– „Kata, csinálj blogot!”
És Kata csinált.
Az első videóját egy falipolcra állított mobillal vette fel. Elmondta, hogyan készül a túrós rakott süti, közben mesélt a hóval borított almafákról, Lucky reggeli kalandjáról, és arról, hogy milyen érzés újrakezdeni az életet.
A videó meglepően sok nézőt vonzott. Néhány nap múlva már kérdeztek, receptet kértek, tippeket, sőt, volt, aki elutazott Berekre, hogy megkóstolja az igazi „vidéki pitét”.
Kata lassan kialakította a „Vidéki Naplóm” nevű blogját. Hetente új recepttel, kis videókkal jelentkezett. A feliratkozók száma nőtt, és sokan írták: „Te adtál nekem erőt kilépni egy rossz kapcsolatból.” Vagy: „Végre valaki, aki nem a tökéletességet mutatja, hanem az őszinteséget.”
Ahogy közeledett a nyár, Kata már veteményest gondozott – persze sok bénázással, de a falubeliek segítettek. Egyikük, a közeli pékségből való Misi, gyakran ugrott át egy kis segítséggel – hozott friss élesztőt, adott tanácsot, sőt, egyszer kis faformákat is faragott neki a sütikhez.
– Ezt csináltam neked – mondta félénken, amikor átnyújtotta a „PITEKIRÁLYNŐ” feliratú fakanalat.
Kata nevetett, és valami régen nem érzett melegség járta át a mellkasát.
Egyik nap, amikor egy újabb videót töltött fel a „diós-mézes répatortáról”, egy komment érkezett a „NagyonValódi_Háziasszony” nevű felhasználótól:
– „Mi értelme ennek a sok mutogatásnak? Régen a nők a családot tartották fontosnak, nem a like-okat. Szégyen.”
Kata azonnal felismerte a stílust: Irénke néni.
Nem válaszolt. Helyette a követők szóltak vissza:
– „Tipikus anyósbeszéd.”
– „A szeretet nem kontrollból fakad.”
– „Az látszik, hogy Kata végre boldog!”
Fél évvel később Kata már saját kis workshopokat tartott. Jöttek fiatalok, idősebbek, édesanyák és lányok együtt, hogy megtanulják a kelt tészta titkait.
Ekkor kapott egy levelet. József írta. Hosszú, zavart levél volt. Azt írta, megbánta, hogy nem értékelte őt, és hogy az anyja túl nagy befolyással volt rá. Most külön albérletben él, egyedül. Visszavenné Katát, mindent újrakezdene.
Kata hosszan ült a válasz felett. Aztán csak ennyit írt:
„Köszönöm az őszinteséged. Ha legközelebb jössz Berekre, szállj meg a panzióban. Vendégként szívesen látlak.”
József nem jött el.
Viszont Misi egyre gyakrabban maradt estére is.
A ház, amelyet „büdös kis viskónak” neveztek, most már élte új életét. Kata közösségi eseményeket szervezett, gyereknapokat, könyvadományokat gyűjtött a falusi könyvtárba. A ház bejáratánál tábla lógott:
„Zina háza – ahol a szeretet sosem penészedik el.”
Két évvel a költözés után Kata előadást tartott a megyei kulturális központban.
– Néha csak egy lépés kell az ismeretlenbe – mondta a kivetítő előtt állva. – Azt hittem, menekülök. De kiderült, hogy hazatérek. Önmagamhoz.
Az előadás után egy idős, ősz hajú hölgy lépett hozzá.
– Bocsásson meg, hogy megállítom. Én Irénke szomszédja vagyok. Tudom, milyen nehéz vele. Csak azt szeretném mondani… büszke lehet magára. Nagyon is.
Kata megköszönte, és este, a verandán ülve, forró teát kortyolgatva, elmosolyodott.
Misi mellé telepedett, vállán meleg takaró.
– Miről mosolyogsz? – kérdezte a férfi.
– Csak eszembe jutott, milyen sokszor gondoltam régen, hogy az életem darabjaira hullott. És közben kiderült, hogy azokból a darabokból lehet újat építeni. Szebbet, igazabbat.
– És jobb ízűt – bólintott Misi, miközben egy meggyes pitét majszolt.
Kata halkan nevetett.
Mert van élet a gúny mögött. És a viskóból is lehet otthon – ha a szívedet is beleteszed.
