Annak ellenére, hogy 60 éve éltek házasságban, még mindig nem tudott betelni vele. Annyira szerették egymást, hogy minden percben együtt voltak.
A férfi körülbelül egy órán át ült a felesége teste mellett, közben néha-néha megsimogatta a karját, ami már teljesen ki volt hűlve és merev volt, de ez szemmel láthatóan nem zavarta a férfit. Ezzel is próbálta nyugtatni vagyis hozzászoktatni magát ahhoz, hogy felesége végleg elment. Szörnyű lehetett ezzel a tudattal hazamenni a közös otthonukba, ahol megannyi emlék fűzte őt a nőhöz.
A ravatal után az emberek elindultak haza, de ő még mindig ott ült mellette és kezét fogva hullottak a könnyei.
Egyik gyermeke a háta mögé állt és azt kérdezte tőle:
“Szép, ugye?
Mindig gyönyörű volt, még most is az – válaszolta a férfi”
Ez az ember hatalmas odaadásáról és szeretetéről adott tanúbizonyságot, aki hűségesen őrizte elhunyt felesége testét. Életemben nem láttam olyan embert, aki így szerette volna a kedvesét. A holnapi nap lesz a legrosszabb, mert most még ott ülhet mellette, még meg tudja fogni a kezét, még láthatja arcát, de holnap már erre nem lesz lehetősége.
Fájdalmas napok elé fog nézni, mert mindene ott lesz a személyes tárgyaitól kezdve a képeiig, és a ruháin is érezhető lesz az illata. Hogyan lesz képes arra, hogy 60 évnyi házasság után egyedül aludjon abban a házban, amiben együtt éltek? El sem tudom képzelni mennyire nehéz lehet most neki.
