Titkos Télapó randevúra hívott egy egyedülálló anyukát, de valódi kiléte mindent megváltoztatott

Végül, amikor sorra került, közelebb lépett a Télapóhoz, visszanézett rám, majd közel hajolt, hogy valamit súgjon neki.

Nem hallottam a szavait, de láttam, ahogy a Télapó szemei megpuhulnak, és kedves mosolyra húzódik az arca, miközben figyelte őt.

Amikor végzett, lehajoltam Olivérhez, a kíváncsiságom egyre nőtt.

– Mit mondtál neki? – kérdeztem halkan, miközben kisimítottam egy tincset a homlokából.

– Nem mondhatom el, anya – suttogta kuncogva. – Ha elmondom, talán nem válik valóra!

Nevettem, és bólintottam.

– Rendben, rendben. Ha már titkolózol, mit szólnál, ha megosztanánk egy hamburgert? Éhen halok.

Olivér szinte ugrált az izgatottságtól.

– Igen! És sült krumplit is kaphatok?

– Sült krumplit? Hogyne – mondtam, miközben kézen fogva elindultunk az étterem felé.

Ahogy leültünk, és elkezdtünk enni, a szemem sarkából hirtelen megpillantottam egy piros villanást. Odafordultam, és láttam, hogy a Télapó maga áll az asztalunk mellett, kezében egy fagyival.

– Nem bánnák, ha csatlakoznék önökhöz? – kérdezte, miközben kettőnk között nézett.

Olivér izgatottan rám nézett.

– Anya, ugye jöhet?

– Persze – mosolyogtam rá. – Üljön csak le.

A Télapó leült, és Olivér csodálattal nézett rá.

– Na és, Olivér – kezdte a Télapó, titokzatosan előrehajolva –, mi a kedvenc karácsonyi édességed?

– Ó, ez könnyű! Csokis keksz! Főleg azok, amiket anya süt.

A Télapó nevetett, miközben belekanalazott a fagyijába.

– Úgy tűnik, anyukád igazán tudja, hogy mit csinál. Egyetértek – a csokis kekszet nehéz felülmúlni.

Olivér bólintott.

– És neked, Télapó? Mi a kedvenced?

– Ó, ez nehéz kérdés – mondta a Télapó, állát vakargatva. – Azt hiszem... a forró csoki, egy hatalmas adag tejszínhabbal.

Egy meleg mosoly jelent meg az arcomon, miközben figyeltem, milyen könnyen kapcsolódik össze Olivérrel.

Amikor befejeztük az ételt, a Télapó rám mosolygott.

– Mit szólnának egy kis karácsonyi mókához?

Olivér szemei tágra nyíltak.

– Mint az vidámparkban?

– Pontosan! Mit szólnátok a korcsolyázáshoz?

Olivér szinte felrobbant az izgalomtól.

– Anya, kérlek! Mehetünk?

Nem tudtam ellenállni az örömének.

– Rendben, menjünk!

A korcsolyapályán Olivér szorosan fogta mindkettőnk kezét, miközben ügyetlenül egyensúlyozott a jégen. A Télapó harsány, örömteli nevetése töltötte be a teret, valahányszor Olivér győzedelmesen megúszott egy esést.

– Remekül csinálod, Olivér! – biztatta a Télapó.

– Olyan, mintha repülnék! – kiáltotta a kisfiam, miközben diadalittasan nézett fel ránk.

Ahogy az este folytatódott, a jégpályáról tovább sétáltunk a szikrázóan kivilágított ösvények mentén, ahol rénszarvasok, hópelyhek és cukorkák ragyogtak az éjszakai égbolt hátterében.

Olivér előre szaladt, míg én és a Télapó lassan sétáltunk mögötte. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a Télapó a jelmezét végig viselte, teljesen a karakterben maradva.

– Köszönöm a ma estét – mondtam halkan, miközben Olivér a csillogó csillagokat nézte. – Ez nagyon sokat jelent neki… és nekem is.

– Számomra is ajándék volt ez az este – válaszolta őszintén, meleg tekintettel.

Hamarosan eljött az idő, hogy hazamenjünk. A Télapó végigkísért minket az otthonunkig, miközben Olivérnek izgalmas történeteket mesélt az Északi-sarkról. Amikor az ajtónkhoz értünk, letérdelt, és egyenesen Olivér szemébe nézett.

– Mindent megteszek, hogy a kívánságod valóra váljon – mondta, majd kacsintott.

– Köszönöm, Télapó! Te vagy a legjobb! – válaszolta Olivér boldogan.

Mielőtt bármit mondhattam volna, a Télapó kezemet finoman megfogta, és meleg, őszinte tekintettel a kézfejemhez emelte, hogy gyengéden megcsókolja. Ahogy sétált el az utcai lámpák lágy fényében, a piros köpenye lassan elmosódott a sötétben, egy kellemes boldogságérzést hagyva maga után.

Napok teltek el, de nem tudtam kiverni a fejemből azt az estét. Úgy éreztem, valami különleges történt, és szinte visszahúzott a bevásárlóközpontba az a vágy, hogy újra lássam a Télapót.

Ahogy a karácsonyi dekorációk között sétáltam, hirtelen egy ismerős hang szólított meg:

– Laura? Te vagy az?

Megfordultam, és Mia, egy régi gyerekkori barátom állt előttem.

– Mia! Te jó ég, mióta nem találkoztunk! – kiáltottam örömmel, és szorosan megöleltem.

– Bizony, jó rég volt – felelte mosolyogva. – Üljünk be egy kávéra, és beszélgessünk.

Leültünk, és mielőtt észbe kaptam volna, máris meséltem neki a Télapóval töltött estéről – arról, hogy milyen kedves volt Olivérrel, és arról, hogy valami különleges érzésem támadt.

Mia szeme elkerekedett.

– Laura, ez fantasztikus! Ki kell derítened, ki is ez a Télapó valójában.

– Ugyan már, Mia. Valószínűleg csak egy fickó, aki szezonális munkát végez.

De Mia nem hagyta annyiban.

– Nézd, ott van! Pont ott, a bevásárlóközpont közepén. Menj oda hozzá, és beszélj vele!

Mielőtt még tiltakozhattam volna, Mia gyengéden a Télapó felé lökött. Elpirulva fordultam felé, és láttam, hogy észrevett engem, majd barátságosan intett.

– Nos, ha nem a kedvenc családom a múlt hétről – mondta mosolyogva, ahogy közeledett.

– Szia – köszöntem zavartan.

– Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak egy kávéra valamikor? – kérdezte, és a szemeiben őszinte érdeklődés csillant.

Egy randevú a Télapóval?

– Rendben – feleltem kissé félénken.

Amikor visszafordultam volna Mia felé, hogy megosszam vele az izgalmamat, már nem volt ott – eltűnt egy közeli ruhaboltban.

Aznap este egy futár érkezett az ajtómhoz egy kis kártyával. A kézzel írott meghívás egy karácsony esti találkozóra szólt egy hangulatos kis kávézóba. Az izgalom és a bizonytalanság keveréke töltötte meg a szívemet. Azonnal felhívtam Miát.

– Mit gondolsz? Menjek el? Hiszen szenteste van!

– Laura, őrült lennél, ha nem mennél! Oliver úgyis otthon lesz a bébiszitterrel, te pedig végre egy kicsit élvezheted az ünnepet. Ez a te esélyed!

Mia szavai erőt adtak. Gyorsan készülődtem, és megbeszéltem, hogy Olivérre vigyáz a bébiszitter, majd elindultam a találkozóra.

Amikor megérkeztem a kávézóba, tele voltam várakozással. A Télapó vonzó és kedves volt, könnyed eleganciával mozgott. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha egy karácsonyi romantikus film főszereplője lennék.

De nem sokkal később észrevettem valamit, ami mindent megváltoztatott: egy jegygyűrű csillant meg a bal kezén.

– Szóval… te házas vagy? – kérdeztem zavartan.

– Igen – felelte nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélne. – De a feleségem nincs itthon az ünnepekre. Egy kis móka nem árthat, igaz?

Éreztem, ahogy az arcom égni kezdett a dühtől.

– Elnézést?

– Ne vedd olyan komolyan – vont vállat mosolyogva.

Egy szót sem szóltam többé. Felkaptam a kabátomat és a táskámat, és könnyekkel küszködve hagytam el a kávézót. Egy ígéretes este pillanatok alatt keserű csalódássá vált.

Ahogy az utcán sétáltam, a hideg levegő és az ünnepi fények sem tudták felvidítani a hangulatomat. Amikor végre hazaértem, Olivér boldogan szaladt elém.

– Anya! A Télapó itt van! Nézd!

Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam… a mi Télapónkat a bevásárlóközpontból!

Először teljesen megdermedtem. Ott állt a mi Télapónk, az, aki Olivérrel együtt korcsolyázott, és aki elhozta nekünk azt a varázslatos estét. Az arcomat elöntötte a harag, amikor eszembe jutott a kávézóban történt csalódás.

– Hogy merészeled?! – csattantam fel. – Elrontottad az estémet, és most idejössz?! Mit akarsz még tőlünk?

A Télapó szeme elkerekedett a döbbenettől, majd szomorúan lehajtotta a fejét.

– Nem értem, miről beszélsz – mondta halkan. – Egész nap itt voltam, hogy Olivérnek örömet szerezzek.

Olivér felrohant az emeletre, csalódottan és zavartan. A bébiszitter, aki a nappali sarkában állt, a fejét csóválta.

– Tudja, egész nap itt volt velünk – mondta. – Minden percét Olivér boldogságára fordította. Talán ez is számít valamit.

A haragom lassan alábbhagyott, és helyette zavartság és szégyenérzet lett úrrá rajtam. Ha ez a Télapó itt volt egész nap, akkor ki volt az a másik a kávézóban?

Másnap reggel a válaszokat keresve Mia házához indultam. Az éjszaka forgatókönyvét újra és újra átgondoltam: mi történt, ki az igazi Télapó, és miért érzem magam ennyire becsapva?

Amikor odaértem, az ajtó előtt állt egy férfi, aki Télapó-jelmezben volt. A szívem kihagyott egy ütemet, de amint megláttam az arcát, rájöttem, hogy ő az a Télapó, akivel Olivér és én annyi időt töltöttünk.

– Te jó ég… – suttogtam magam elé.

Odamentem hozzá, észrevettem, hogy egy fiatal fiút néz, aki a kertben játszott.

– Mi a neved? – kérdeztem halkan.

– János vagyok – felelte szomorkás mosollyal. – Ez… nos, ez a fiam otthona.

Elállt a szavam.

– A fiad?

Bólintott, és tekintetét a játszó gyerekre szegezte.

– Mia az exfeleségem. Ritkán látom a fiamat, mert ő nem engedi meg. Télapónak öltözve volt az egyetlen esélyem arra, hogy legalább egy kívánsága teljesüljön, ha találkozunk.

Összeálltak a darabkák a fejemben, és lassan megértettem, mi történt.

– Te vagy az a Télapó, akivel együtt töltöttük az estét?

– Igen, én voltam – felelte. – Mia azonban rájött, és aznap este idejött, hogy több gyerektartást követeljen tőlem. Valószínűleg akkor találkozott veled.

Összerezzentem a felismeréstől.

– Te jó ég… akkor ő küldött valaki mást helyetted a kávézóba, hogy biztosan soha ne akarjalak újra látni.

János nagyot sóhajtott.

– Mia ultimátumot adott nekem: vagy visszamegyek hozzá, vagy örökre megakadályozza, hogy láthassam a fiamat.

Ezeket a szavakat hallva egyszerre éreztem fájdalmat és dühöt.

– Mindent azért tett, mert féltékeny volt? Ez… ez borzalmas!

János szomorúan elmosolyodott.

– Miután fenyegetett, úgy döntöttem, legalább annyit teszek, hogy karácsony este boldog perceket hozok neked és Olivérnek. Rég nem voltam ennyire boldog, mint azon az estén veletek.

Nem tudtam mit mondani. Minden feltételezésem rossznak bizonyult, és az, amit János tett, most még különlegesebbnek tűnt. Végül sikerült megszólalnom:

– Sajnálom, János. Nem bíztam az ösztöneimben… és nem bíztam benned.

– Semmi baj – mondta halkan. – Az este még nem ért véget.

Felvettem Olivért, és János otthonába mentünk. Amikor beléptünk, egy gyönyörűen feldíszített karácsonyfa fogadott minket, alatta ajándékokkal. A ház meleg fénye, az ínycsiklandó ételek illata és a vidám légkör olyan karácsonyt teremtett, amit sosem felejtek el.

Az este nevetéssel, történetmeséléssel és boldog pillanatokkal telt, amelyek mindannyiunk szívét megtöltötték.

Olivér boldogan játszott János fiával, miközben én és János csendben figyeltük őket. Végül rám nézett, és halkan azt mondta:

– Talán nem is a kívánságok teljesítése a legfontosabb, hanem az, hogy megtaláljuk, ami igazán számít.

– Egyetértek – válaszoltam, és szívemben először éreztem, hogy ez az este valami újnak a kezdete lehet.

Ez a karácsony olyan ünnep lett, amely minden fájdalmat és félreértést elmosott, és egy új, boldogabb jövő alapját teremtette meg.