A zsúfolt buszon egy csapat tinédzser hangosan nevetett, gúnyolódva egy szegény idős asszonyon. Kigúnyolták az elnyűtt ruháit, reszkető kezeit és lassú mozdulatait. A többi utas elfordította a tekintetét, nem akart beleavatkozni.
Ekkor hirtelen egy mély, határozott hang törte meg a nevetésüket. Egy hajléktalan férfi volt az, aki a közelben ült.
— Nevettek, mert nem ismeritek az igazi életet — mondta, egyenesen a szemükbe nézve. — Látjátok ezt az idős asszonyt, de nem ismeritek a történetét. Talán olyan gyerekeket nevelt fel, akik ma orvosok vagy tanárok. Talán mindent elveszített, de soha nem adta fel. És ti nevettek rajta?
A buszban csend lett. Az idős asszony hálásan nézett a férfira, a tinédzserek pedig lehajtották a fejüket, rádöbbenve, milyen kegyetlenül viselkedtek. Amikor a busz megállt a következő megállónál, az egyikük félénken suttogta:
— Sajnálom…
Az idős asszony csak elmosolyodott, és így szólt:
— A legfontosabb, hogy ezt megjegyezzétek.
A hajléktalan férfi ismét elmerült a gondolataiban, a többi utas pedig azon tűnődött, hogyan lehet az, hogy néha a legbölcsebb szavak éppen azoktól származnak, akiktől a legkevésbé várnánk.
