Egy nyomorult koldus vagy!
– ...de mostanában nagyon ritkán – fejezte be Klára egy félénk mosollyal, ujjait idegesen összefonva.
A TITOK KIDERÜLT
– Kár – szólt közbe Márk, Ricsi főnöke, miközben átvillant a tekintete a borospohara fölött. – Ilyen kézzel színpadon kellene lennie! Vagy legalább egy zongora előtt.
– Van zongorája – morogta Ricsi unottan, mint aki a házi feladatát mentegetné. – De ugyan, minek...
A társaság illedelmesen nevetett, de Klára szíve összeszorult. Olyan volt az egész, mint egy véres steak illata egy vegetáriánusnak: fullasztó és elviselhetetlen. A tekintete lesiklott a tányérjára, ahol a tökéletesre készített tatárbifsztek érintetlenül hevert.
– Ugyan, kedves Klára, játsszon valamit nekünk! – szólalt meg harsányan egy elegáns ruhába bújtatott asszony. – Olyan sokat készültünk erre az estére... Egy kis koncert lenne a hab a tortán!
Mindenki rászegezte a szemét. Klára felállt, kissé bizonytalanul, a keze remegett az izgalomtól. Odalépett a zongorához, felhajtotta a fedelét. Az ujjaival végigsimított a billentyűkön – az ismerős tapintás, a rég elfeledett érzések, mintha egyszerre támadtak volna fel benne.
Chopin? Nem. Ma valami más kell.
És akkor elkezdett játszani. Egy saját szerzeményét. Olyan darabot, amit azokban a hosszú éjszakákban írt, amikor Ricsi már rég aludt, és csak ő maradt ébren, hallgatva az eső kopogását az ablakon. A dallam gyengéd volt, kissé melankolikus, de hatalmas erőt sugárzott – olyat, mint a tavasz, amikor csendesen szétolvasztja a tél jegét.
Az első hangoknál a terem elcsendesedett. A beszélgetések, a nevetések, a poharak csengése mind-mind elhalt. Csak ő volt ott, és a zene. És ahogy az ujjai száguldottak a billentyűkön, Klára érezte: él. Igazán él. Nem „egy sikeres férfi feleségeként”, nem „a jó modorú lányként”, hanem Kláraként – zenészként, nőként, lélekként.
Amikor az utolsó hang elhalt, senki sem mozdult. Egyetlen lélegzetvétel sem törte meg a csendet. Aztán hirtelen kitört a tapsvihar. Őszinte taps. Szívből jövő. Márk, Ricsi főnöke, volt az első, aki felállt.
– Árnyékban élsz mellette – súgta oda Ricsinek, miközben elhaladt mellette. – És te, Klára... te kincs vagy.
Később, amikor az utolsó vendég is távozott, és Ricsi csendben becsukta mögöttük az ajtót, a házban fojtogató csend telepedett meg.
– Mi a fenét műveltél? – sziszegte Ricsi jeges hangon. – Azt hiszed, hogy ezzel a bohóckodással mindent felülmúltál?
– Csak önmagam voltam – felelte Klára nyugodtan. – Először, nagyon hosszú idő után.
– Megszégyenítettél engem! Egy üzleti vacsorát cirkusszá változtattál!
– Akkor miért nem te játszottál, Ricsi? – kérdezte csendesen Klára. – Miért engem tapsoltak meg, nem téged?
Ricsi egy lépést tett felé, szinte úgy, mintha szavakkal akarná megsebezni. De megállt. Klára egyenesen állt, könnyek nélkül, félelem nélkül. Csak... erősen.
– Többé nem hagyom, hogy megalázz – mondta Klára nyugodt hangon. – Elmegyek.
– Hová?! – tört ki Ricsi dühösen. – Nincs semmid! Se pénzed, se kapcsolataid, se jövőd!
– Van zeném – felelte Klára, és most először mondta ezt büszkén.
Még aznap éjjel elment. Csak a kottáit, a laptopját, meg egy régi, kissé megsárgult fényképet vitt magával, amin a szüleivel volt.
Egy barátnőjénél, Zsanettnél, aki hegedűművész volt, bérelt ki egy apró szobát. Dolgozni kezdett: zongorakísérő lett egy gyerekstúdióban, hétvégente pedig a városközpontban álló nyilvános zongorán játszott az arra járóknak.
Klára reggelente korán kelt, hogy a gyerekek énekórájára odaérjen, napközben zongorázta a kis kezdők hamiskás skáláit, este pedig lerogyott a kis szobájában, ahol a fűtés is csak módjával működött.
De minden egyes hang, minden egyes leütött billentyű egy újfajta szabadságot adott neki.Ez már az ő élete volt. Nem valaki árnyékában. Nem valaki ékszereként.Ő maga. Klára.
Egy szombati délután éppen a városközpontban játszott. Egy kisfiú odaugrott hozzá, és táncolni kezdett a dallamra. A járókelők mosolyogtak, megálltak. Klára csak játszott tovább – szabadon, boldogan, mintha a világ összes könnye, amit valaha lenyelt, most zenévé vált volna.
És akkor történt valami, amitől az egész világ megfordult:egy fiatal lány, aki telefonjával filmezte a jelenetet, feltöltötte az internetre.
Az első napon csak pár tucat megtekintés volt. Aztán száz. Ezer. Tízezer.Egy hét múlva már Klára nevét harsogta az egész város.
Egy reggel, amikor épp kávét főzött a kis szobájában, csörgött a telefonja. Egy ismeretlen szám.
– Halló? – szólt bele bizonytalanul.
– Klára? – egy lelkes férfihang hallatszott. – A nevem Tamás. Szervezek egy koncertet fiatal tehetségeknek. Szeretném, ha Ön is fellépne!
Klára szíve majd' kiugrott a helyéről.
– Én...? Biztos, hogy engem keresnek? – kérdezte hitetlenkedve.
– Maga a zongorista a város közepéről, igaz? Aki a kisfiúnak játszott?Maga maga a csoda, hölgyem!
Klára nevetett. Egy igazi, szabad nevetés volt – olyan, amit már évek óta elfelejtett.
– Rendben – felelte végül. – Ott leszek.
HirdetésA koncert napja gyorsabban eljött, mint hitte volna.A kulisszák mögött állva, a tenyerét törölgetve emlékezett vissza minden lépésre: a tatárbifsztekre, a gúnyos nevetésekre, Ricsi jeges tekintetére... és arra, hogyan döntött: nem hajol meg többé.
A bemondó hangja átszűrődött hozzá:
– És most következik Klára Kiss, aki a szívével játszik, nemcsak az ujjaival!
Klára kilépett a színpadra. A reflektorok vakító fénye ellenére tisztán látta az arcokat: kíváncsi, reményteli tekintetek.Leült a zongorához.
És játszani kezdett.
Elsőként azt a dalt, amit akkor írt, amikor egy éjjel Ricsi szavakkal szinte földbe döngölte. A zene most nem fájdalmas volt – hanem erőteljes. Mint egy felszabadulás.
Minden egyes hang egy-egy „nem érdekel többé, mit gondolsz” volt.Minden egyes akkord egy-egy „szabad vagyok”.
Amikor az utolsó hang is elhalt, a közönség egy pillanatig csendben ült. Aztán – tapsvihar tört ki. Felálltak.Klára könnyekkel küszködve hajolt meg.
Nem azért tapsoltak neki, mert sajnálták.Azért tapsoltak, mert megérintette őket. Igazán.
A koncert után Klára élete új fordulatot vett.Felhívások, ajánlatok érkeztek sorra: kis koncertek, kíséret más zenészekhez, egy rádiós interjú. Nem lett milliomos – de nem is vágyott rá.Ő zenélt. És végre, végre boldog volt.
Egyszer, pár hónappal később, a belvárosi nyilvános zongoránál játszott, amikor valaki megállt mellette.A szemem sarkából látta az ismerős sziluettet: Ricsi.
Elegáns öltöny, drága óra – ugyanaz a megjátszott önbizalom a testtartásban.De a szeme... a szeme kimerült volt. Üres.
Klára befejezte a darabot, felnézett, és nyugodtan megszólalt:
– Szia, Ricsi.
– Klára... – kezdte Ricsi zavartan. – Én... láttam a videóidat. A koncertet is.Bámulatos vagy. Igazi művész. Én...– Elhallgatott, mint aki nem találja a szavakat.– Úgy tűnik, mindketten megtaláltuk a helyünket – mondta Klára kedvesen, de szilárdan.
– Visszajöhetnél... hozzám. Minden más lenne – próbálkozott Ricsi. – Elég pénzem van, hogy támogassalak... hogy...
Klára halk nevetéssel rázta meg a fejét.
– Ricsi, én most már nem eladó vagyok. Nem kell támogatás. Nem kell kirakatélet.Aztán, még mielőtt ő bármit is felelhetett volna, Klára finoman, de határozottan búcsút intett.
– Vigyázz magadra.
És újra a zongora felé fordult.
A következő dallam, amit leütött, könnyed volt, szárnyaló. Mint egy madár, aki végre elhagyta a kalitkát.
Évek teltek el.Klára időközben saját kis zeneműhelyt nyitott a városban, ahol gyerekek tanulhattak zenélni – szívből, nem kényszerből.Minden reggel, amikor kinyitotta az ajtót, elmosolyodott.
Tudta, hogy az élete nem a luxus villákban, nem a drága ékszerek között teljesedett ki.Hanem itt.A szívekben, akiket megérintett.A saját lelkében, amit nem adott többé el.
Mert Klára végre megtanulta:
A szabadság nem abban rejlik, hogy mit birtokolsz.Hanem abban, hogy mersz önmagad lenni.
És ezt már senki nem vehette el tőle.
