Ami innentől következett... nehezemre esik káromkodások nélkül leírnom... Az egyik fiatal közénk lépett, felmarkolta a bácsi szendvicsét, először elkezdte enni, majd fujjogások közepette kiköpdöste, a maradékot pedig galacsinokra csipkedve a bácsit kezdte dobálni. A társa jót nevetett, majd ő is felállt. Kérleltem őket, hogy fejezzék be, de észre sem vettek. Levették a bácsi kalapját, kihajították az ablakon. A pulóverét a földre dobták az akasztóról, rátapostak, rágót nyomkodtak bele. A bácsit leöntötték valami alkoholos itallal, ami náluk volt. A bácsi nem szólt semmit csak sírt. Talán megértette a helyzetet. Cegléden leszálltam vele, holott az utam nem ért volna véget. Segítettem neki megnyugodni és én szégyelltem magam a társadalom helyett.
Nőként nem vehettem fel a harcot, pedig ha férfi lettem volna és nem féltem volna annyira, amennyire nőként, biztosan levágtam volna őket a vonatról. Hová fajul a világ? Hát senki nem képes móresre tanítani ezeket a kis t*knyos senkiháziakat???!!!
