Már több mint egy órája türelmesen várakoztunk. Jobb híján a telefonomat nyomkodtam. Aztán egyszer csak valaki odaállt elém:- Mit játszol? - kérdezte kedvesen.Ahogy felnéztem egy tíz év körüli kisfiú mosolygott rám. Arca sápadt, szinte szürke és szemei körül sötétek a karikák. Errefelé sajnos nem ritka az ilyen látvány. - Aknakeresőzöm - válaszoltam.A kissrác leült mellém és érdeklődéssel nézett. Még egyet kettőt kattintottam, majd buktam a "menetet". - Felrobbant - szólalt meg csalódottan, én pedig ránéztem és akkor vettem észre, hogy az újdonsült kishaver fürdőköpenyben van. - Fel, de mindig így járok vele, nem értek hozzá - válaszoltam.Elmosolyodott majd ismét megszólalt. - Neked is itt kell maradni? - Igen, azt hiszem...- feleltem bizonytalankodva, mert fogalmam sem volt, hogy mi történik tovább. - Félsz? - kérdezte halkan.- Kicsit - válaszoltam.Ahogy ezt kimondtam a nevemet hallottam. Izgalmamban nem tudom, hogy elköszöntem-e a kis társalkodómtól, már csak akkor jutott eszembe amikor végtelennek tűnő ideig mozdulatlanul feküdtem. Amikor kimentem, a kisfiú még mindig ott ült egyedül. Ahogy meglátott felcsillant a szeme, felpattant és odarohant.- Maradnod kell? - kérdezte érdeklődve.- Pár napot igen - feleltem. Azzal elindultunk a szoba irányába. Elvonultam átöltözni, azalatt pedig kishaver eltűnt.Azon gondolkodtam, hogy lepihenek, majd délután megkeresem.A szobában rajtam kívül senki nem volt, így lehunytam a szemem, kicsit elbóbiskoltam, de csak pár perc lehetett, mikor arra tértem magamhoz, hogy áll valaki az ágyam mellett és néz. A kissrác állt ott mosolyogva. - Viccesen aludtál, kicsit horkoltál is - mondta kuncogva, majd odahúzta a széket az ágyamhoz és leült. Pillanatokig csak mosolyogtunk, aztán ismét megszólalt.- Holnap nagyon rossz lesz, és holnapután is. De nem kell félned. Hoztam neked egy kavicsot. Ez egy bátorságkavics. Nekem még van egy. Ezt neked adom - mondta felnőtteket meghazudtoló komolysággal és vékonyka, hideg, fehér kis kezével felém nyújtotta. Kaptam egy kavicsot, ami olyan sokszor adott neki bátorságot, és amit olyan sokszor szorongatott vékonyka kis kezében, amikor félt. Legszívesebben körbepuszilgattam volna, de most ő volt az, aki bátorított engem, ő, mind az összes tíz évével. Miután megköszöntem a markomba szorítottam. Ő csak állt és elégedetten, szeretettel mosolygott. Olyan volt, mint egy nagyon bölcs öregember, majd kivette kezét a zsebéből és felém mutatta. Az ő tenyerében is ott lapult egy hasonló kavics. Majd rám kacsintott és zsebrevágta. Ezzel mintegy beavatott a titkába. A cinkostársa lettem. Egyedül én tudtam, hogy honnan meríti a kis hős a bátorságát. Aztán napokig együtt lógtunk. Mikor ő volt rosszabbul én szorítottam kezéhez a követ, amikor én, akkor pedig ő.Aztán egyik nap keserűen mosolyogva azt mondja:- Látod, mondtam. Én másoknak is megpróbáltam segíteni, de kinevettek és nem hitték el, hogy ez a kavics bátorságot ad. De te elhitted - szemében hála és szeretet volt. Hálás volt, mert elfogadtam azt, amit ő adni akart nekem, és azért is, amiért hittem neki. Megöleltem és megpusziltam a homlokát, majd kivettem a zsebemben lapuló kavicsot és kitartottam a tenyerem. Erre ő is kivette és kitartotta a tenyerét. Majd hangosan nevettünk, aztán egyszer csak hirtelen összezárta a kis öklét és felém tartotta mint a boxolók, ezért én is összezártam és összeütöttük, majd gyermekien édesen csengőn, gurgulázva nevetettAmikor az utolsó napon elköszöntünk egymástól megölelt és a fülembe súgta:- Tudod a kavics... Az nem csak itt bent segít, hanem bárhol. Csak szorítsd meg jó erősen és meglátod, érezni fogod - súgta, majd kaptam két hatalmas cuppanós puszit. Azóta gyakran jut eszembe a szövetségünk, és néha szükség van bátorságra is. Olyankor belenyúlok a táskám zsebébe, kiveszem a kavicsot, és közben hallom az édesen csicsergő hangját: - Csak szorítsd jó erősen, és meglátod, érezni fogod...Kovács Magdolna