Van valami különleges a tanyasi élet csendjében. Az emberek sokszor távolabb élnek egymástól, mégis közelebb kerülnek a mindennapi kapcsolatok által. A napok lassabban telnek, de az emberi magány itt is megtalálja azokat, akiknek a legnagyobb szükségük lenne társaságra. Egy ilyen szomszéddal élek én is.
A 90. születésnap nem mindennapi esemény. Emlékezetes, nem csak az ünnepeltnek, de mindenkinek, aki szereti. Tudtam, hogy meg kell látogatnom a szomszédomat ezen a napon. Nem hívtak meg, hiszen az ilyen korban lévő emberek ritkán tartanak nagy ünnepséget, de elhatároztam, hogy átviszek egy tortát, és gratulálok.
Úgy gondoltam, hogy estefelé megyek, hogy előbb a családja legyen vele, hiszen mindig arról beszélt, milyen ritkán látja őket. Reméltem, hogy ez a különleges nap kivétel lesz, és talán mindannyian összegyűlnek körülötte.
Amikor beléptem a házába, azonnal éreztem valami furcsát. Az asztal megterítve, az ételek illata szállt a levegőben, de ő egyedül ült a fotelben, csendesen a tévét bámulva. Nem akartam hinni a szememnek. Először azt gondoltam, talán a vendégek már elmentek. De hamar kiderült, hogy senki sem jött.
Amikor meglátott, mosolygott, de a szemeiben könnyek csillogtak. Elmondta, hogy egész nap várta, hogy valaki betoppanjon, hogy megcsörrenjen a telefon, de nem történt semmi. Én voltam az első, aki hozzá jött ezen a különleges napon. Az üres székek, a megterített asztal mind arról árulkodott, hogy reménykedett a családja érkezésében.
Ott ültem vele, beszélgettünk, és próbáltam tartani magam, de belül darabokra tört a szívem. Láttam, hogy minden erejével próbálja megőrizni a méltóságát, de a magány mély nyomot hagyott rajta. Szinte érezni lehetett, ahogy az elhagyatottság fojtogatta a levegőt.
A csendet végül én törtem meg, és megpróbáltam terelni a beszélgetést. Elkezdett mesélni a fiatalabb éveiről, a régi időkről, a nagy szerelemről, ami egész életében elkísérte. Mesélt arról, hogyan élték túl a nehéz időszakokat, és miként találtak boldogságot a legapróbb dolgokban. Az emlékek felidézése lassan visszahozta az arcára a mosolyt, és ahogy beszélgettünk, együtt nevettünk a régi történeteken.
A végén még egy kis bort is felnyitottunk, és a kellemes nosztalgia hangulatában eltöltöttünk néhány igazán szép órát. Bár a nap egy pillanatig tele volt fájdalommal, végül nevetéssel és melegséggel zárult. Az elhagyatottság érzését kicsit sikerült feloldani, és mindketten tudtuk, hogy ez az este különleges marad.
Azon az éjszakán alig tudtam aludni. Az járt a fejemben, hogy hogyan lehetséges elfelejteni azt az embert, aki egész életét a családjának szentelte. De örültem, hogy ott lehettem, és megoszthattam vele ezt a pillanatot. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy figyelmünkkel, törődésünkkel óriási különbséget tehetünk mások életében. Ne hagyjuk magára azokat, akik ránk számítanak, mert számukra a mi jelenlétünk a legnagyobb ajándék. Oszd meg had jusson el a cikk másokhoz is!