Mi sem tudtuk visszatartani a könnyeinket!
Mikor Walter Carr öreg autója lerobbant, az Alabama állambeli Birminghamben élő fiatalember nem esett kétségbe. Tudta, hogy másnap reggel kezd új munkahelyén; azt is tudta, hogy mindenképpen ott kell lennie. Hogy otthona és a költöztető cég irodája között 32 kilométer a távolság, nem zavarta: aludt pár órát este, majd éjfélkor felkelt, felöltözött, és nekivágott az útnak. Gyalog.
Hajnali három körül rendőrjárőr állította meg a fiatalembert, és miután megtudták, mi a helyzet, beültették autójukba, elvitték egy étterembe, megreggeliztették, és letették a legközelebbi templomnál, hogy pihenjen egy kicsit, amíg reggel érte jönnek és elviszik a munkahelyére.
Walter azonban nem tudott aludni, inkább újra nekivágott az útnak. Azok a rendőrök, akik ismét rátaláltak, már ismerték a történetét, és egyenesen ahhoz a családhoz vitték, ahol segítenie kellett a költözködéssel. A család megdöbbent a gyógytornásznak tanuló, végzős főiskolás fiú elszántságán. Felajánlották neki, hogy pihenjen le, amíg megjön a csapat, ám ő inkább beállt segíteni a pakolásba.
Amikor a történet a költöztető cég tulajdonosának a fülébe jutott, nem sokat gondolkodott: fogta magát, felkereste Waltert, és átadta neki saját autójának a kulcsait. „Pont ilyen emberekre van szükségünk, mint te. Teljesen le vagyok nyűgözve” – mondta az igazgató a könnyeivel küszködő fiatalembernek, aki később azt mondta: „Szüleim arra neveltek, hogy segítsek másoknak; az autót pontosan erre fogom használni.”
