Amióta az eszemet tudom, itt élek – egy kis házban a falu szélén. Itt töltöttem gyermekkoromat, serdülőkoromat és ifjúságomat. Ide hoztam a vőlegényemet, hogy megismerjem anyukámat és apukámat, innen mentem el a férjemmel, és 30 évesen tértem vissza egy kisbabával a karomban – a lányommal. A közös életünk nem sikerült, elváltunk.
De a szüleim, akik később elhunytak, örömmel fogadtak vissza. A lányom ebben a házban nőtt fel, férjhez ment, és egy unokával ajándékozott meg. Egy egész érdekes történet, egy hatalmas kosárnyi emlékkel. Csakhogy most, ha félretesszük a szentimentalizmust, a valóságban kell megnézni ezt a házat: megfeketedett, megereszkedett, meghajlott, a padló korhadt, a régi palával fedett tető pedig beázott.
A lányom és a vejem azt mondta, hogy a házban a falak kivirágzanak, és felesleges javítani a házat, mert hamarosan szétesik. A gyermeküknek nem jó ilyen körülmények között élni, ezért elmennek egy jobb városba, és bérelnek egy lakást. Mindhárman összepakoltak és elmentek. Egyedül maradtam. Nehéz egyedül, de néha elmegyek beszélgetni a szomszédaimmal, és segítünk egymásnak.
És nemrég találkoztam a szomszédommal – boldogan futott, ragyogott, annyira boldog volt! Mi ez? Azonnal elkezdett dicsekedni nekem, hogy a fia és a menye vett egy kis házat vidéken, háromszobás, szolid, minden kényelemmel, még egy pici telket is, ahol virágokat és növényeket lehet termeszteni! Lényegében magukhoz veszik, hogy velük éljen.
Annyira szerencsés! Még én is irigyeltem őt – én is olyan szerencsés lennék, ha gyerekeim lennének, akik velem élnek! És most úgy tűnik, hogy az álmom kezdett valóra válni. A gyerekeim felhívtak, és telefonon elmondták, hogy meglepetéssel készülnek a lakhatással, jönnek, és mindent elmondanak. Annyira boldog voltam. A gyerekek jöttek és elkezdték mondani, hogy hitelre vesznek egy lakást, el akartak vinni és megmutatni nekem.
Taxival, szinte ünnepélyes keretek között érkeztünk egy nagy házhoz! Egy új környékhez, új épületekhez is közeledtünk. A gyerekek olyan boldogan szálltak ki a kocsiból, mutatták az új liftet, a 4. emeletet, és itt a lakás. Ez egy háromszobás lakás! Tágas, világos, már felújított. Olyan boldog voltam, hogy azt mondtam: “Gyerekek, hol lesz az én szobám? A lányom egy pillanatig habozott, majd azt mondta:
– Anya, elrontottad a meglepetést! Azt akartuk, hogy örülj nekünk, a gyermekeidnek! Hogy fogunk mi ide beilleszkedni? Itt a hálószobánk, itt a gyerekszoba, ez pedig az előszoba: valahol fogadnunk kell a vendégeket! És jövőre tervezünk még egy gyereket, sokan leszünk, nem fogunk tudni bepréselődni. Másrészt pedig, hogy fogtok elmenni otthonról? És különben is, ott vannak emlékek, barátnők és egy macska, amire itt nincs szükségünk.
Inkább veszünk neked egy új mosdókagylót. Az utolsó szavait úgy hallottam, mintha álmomban hallottam volna. Ránéztem a vejemre – eltakarta a szemét, és megértettem őt: mindig mindenben hallgat a lányomra, soha nem mond ellent neki. Mondtam a lányomnak, hogy sürgősen a klinikára kell mennem, és elsétáltam a buszhoz. Három napig otthon vártam, hogy a lányom megszánjon, és felhívjon, de nem hívott.
Aztán tárcsáztam a számát, hogy megtudjam, mi a helyzet. “Nem csinálunk semmi különöset, elmegyünk vásárolni, bútorokat választunk” – mondta a lányom. “Ennyi az egész. “Gondolkodom: talán így kellene lennie?”. A következővel számolok: a ház öreg, és én is öreg vagyok, 63 éves vagyok.
Lehet, hogy csak előítéletet fogalmaztam meg magamban, hogy a lányomnak el kell vinnie a régi kunyhómból. És ő nem tartozik nekem semmivel: hadd éljenek a fiatalok kedvükre. Bár keserű belátni, de sajnos már senkinek sincs rám szüksége.
