Sírva fakadtam a pazarlás láttán: Miért dobjuk ki az élelmiszert, amikor emberek éheznek?
Ma reggel különösen szomorúan indult a napom. Ahogy sétáltam a XIV. kerület egyik kisboltja előtt, megpillantottam egy kukát, amely tele volt frissnek tűnő kenyerekkel. Nem akartam hinni a szememnek. Valóban itt tartunk? Hogy az ehető élelmiszert egyszerűen kidobjuk, miközben emberek ezrei éheznek ebben az országban?
Megálltam a kuka előtt, és hosszú percekig csak bámultam a kidobott kenyereket. Ezek a cipók nem voltak penészesek, nem volt rajtuk semmi hiba. Talán két-három naposak lehettek, kicsit megkeményedtek, de még mindig tökéletesen ehetőek voltak. Miért kerülnek akkor a szemétbe? Mert nem felelnek meg a frissesség illúziójának, amit a vásárlóknak el akarnak adni?
Abszurdnak tartom, hogy egy olyan világban élünk, ahol a fogyasztói társadalom diktálja, mi az, ami elfogadható, és mi az, ami már nem. Közben pedig elfelejtjük az alapvető emberi értékeket: a tiszteletet az étel iránt, a felelősséget a környezetünkért, és az együttérzést azokkal szemben, akiknek kevesebb jut.
Nem lehetne ezeket a kenyereket odaadni a rászorulóknak? Vajon hány család örülne egy-egy vekni kenyérnek, hány gyereknek lenne így mit ennie? De nem, inkább kidobjuk, mert egyszerűbb és kényelmesebb, mint foglalkozni azzal, hogy másoknak segítsünk.
Bementem a boltba, és megkerestem az eladókat. Megkérdeztem tőlük, hogyan lehetséges, hogy ennyi ehető kenyeret kidobnak. A vállukat vonogatták, azt mondták, hogy ez a szabályzat, nem adhatják oda senkinek, mert félnek a felelősségre vonástól, ha esetleg valaki megbetegszik. De vajon nem betegebb az a társadalom, amelyik inkább hagyja megromlani az ételt a szemétben, mintsem hogy segítsen a rászorulókon?
