Igen
Nem
Egy 37 éves nő megtöri a csendet!
A suliban jó tanuló voltam. Nagyon jó. Kis szőke copfos, nagy kék szemekkel, állandó vidámsággal és teli energiával.
Sajnos nem emlékszem mikor kezdődött, mert kitörölte az agyam és csak kamasz koromban jöttek elő az emlékek hirtelen, képek és szagok formájában-abból raktam össze, mi történt.
Azt tudom, hogy akkoriban úgy éltem mint egy robot. Emlékszem, suli után rendszeresen figyelnem kellett az időt, amikor apám jelez és mennem kellett a hátsó szobába. Bezárta, és ott élvezkedett rajtam. Eleinte azt gondoltam, valami apás dolog, tanítani fog valami nagylányosat nekem, hiszen okos vagyok, kitűnő, megnyerek mindent. Aztán mikor csókolózni tanított, gyanakodni kezdtem. Azt mondta, bezárta az ajtót és senki sem hallja, ha kiabálok, ne is próbáljak. Nyomatékosításként még füttyentett is egy jó nagyot: látod? senki.
Ez ment egy ideig, nem tudom meddig, csak azt tudom, hogy ez volt a dolgom. Suliból haza, táska, cucc ledob, hátra a szobába. Aztán egyszer mikor hátulról csinálta az emeletes ágyunk alsó részén és közben egyfolytában dumált, hogy ez jó, ne nyavalyogjak, mindenki szereti, nagyon jó dolog, ne mocorogjak, elkezdtem iszonyatosan sírni a fájdalomtól. Tulajdonképpen ennyire emlékszem nagy vonalakban. Akkor abbahagyta asszem, mert tovább nincs emlékképem.
Anyám és nagyanyám kint álltak a konyhában és sosem tettek semmit. Egy kérdést sem tettek fel. Később megtudtam (30 évesen mondtam el anyámnak egy átivott éjjel után), hogy gyanakodtak, de nem akarták elhinni „á, biztos nem". És ennyi. Homokba dugták a fejüket. Könnyebb volt nekik így. Anyám nem akarta elveszíteni apámat. Apám viszont megfenyegetett, hogy ha elmondom valakinek, addig élek. Nem mondtam.
Vagyis megpróbáltam a legjobb barátnőmnek, aki másnap már a szomszéd barátnőjével jött, hogy igaz-e? Mondtam, nem. Mit tehettem volna annyi idősen? Minden ölelésénél, ölébe ültetésnél a család előtt el kellett játszanom a szerető gyereket, puszi, simi, bújás... Aztán a tizedik szülinapom körül elváltak. Én örültem. Vagyis megkönnyebbültem.
Akkor elszabadult a pokol. A családnak feltett szándéka volt minden kis szarvam letörni. Én meg mivel nem tudtam mire kapom, lázadtam. Oda-vissza ment a harc. Sose kaptam segítséget vagy biztatást. Kinek képzeled magad? Ki vagy te, királylány? Stb. Egyszer nem is tudom miért anyám látott meztelenül és rámrivallt: mi az ott neked? (nagyobb ajkak odalent), le kell vágni! És olyan megvető pillantást kaptam, hogy míg élek nem feledem.
Elkezdtem szégyellni minden porcikám és undorodtam magamtól. Később jöttek a szagok, képek villantak be. Először nem tudtam mi az, aztán mikor rájöttem... nem kívánom senkinek. Nyolcadikos voltam, amikor egy tinilaphoz írtam pszichológusi választ várva. Elkezdtem bejárni a kórházba hozzá. Eljutottunk odáig, hogy följelentem apámat. Megnyugodtam, újra vidám voltam és boldog! Egész úton hazafelé a jövőmre gondoltam!! Aztán otthon várt a gyásztávirat. Kicsúszott a kezemből. És a legkönnyebb halált kapta a szemét. Álmában!
