Pincérnőként dolgoztam egy drága esküvőn, de amikor megláttam a vőlegényt, földbe gyökerezett a lábam – Hiszen ő a férjem volt!
Esküvők… A boldogság, a szerelem ünnepe. A hely, ahol a múlt emlékei hirtelen előbukkannak, és az ember akarva-akaratlanul is visszagondol a saját nagy napjára. Én is így voltam ezzel.
Hét évvel ezelőtt Mátéval mondtuk ki az igent. Nem volt fényűző ceremónia, nem volt drága díszítés vagy óriási vendégsereg. Csak mi ketten voltunk, szerelmesen, tele álmokkal és reményekkel. Akkor úgy gondoltam, semmi sem állhat közénk… De bárcsak tudtam volna, milyen törékeny lehet minden.
Most, évekkel később, egy catering cégnél dolgoztam pincérnőként, és számtalan esküvőn megfordultam. De erre az egyre soha nem fogok tudni úgy emlékezni, mint a többi alkalomra.
A döbbenet napja
Aznap, akárcsak mindig, korán érkeztünk, hogy előkészítsünk mindent. A dekoráció mesés volt: friss virágok illata lengte be a termet, a fények csodálatosan ragyogtak, és minden tökéletesnek tűnt. Minden túl tökéletes volt.
A vendégek kezdtek beérkezni, az izgatott csevegés betöltötte a helyiséget. A menyasszony és a vőlegény éppen a fotózásról tért vissza, amikor én még a mosdóban voltam.
Hirtelen Anna, a kolléganőm rontott be az ajtón. Az arca sápadt volt, a keze remegett.
– Lilla, figyelj! – suttogta idegesen. – Azt hiszem, haza kellene menned.
– Haza? Miért? – kérdeztem értetlenül. – Te akarsz több borravalót szerezni magadnak? Ne is álmodj róla, nekem is kell a pénz.
Anna azonban megrázta a fejét, és látszott rajta, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Nem erről van szó… Lilla, szerintem tényleg nem kéne itt lenned.
A gyomrom összeszorult.
– Anna, miről beszélsz? Mi folyik itt?
Ő idegesen harapdálta az ajkát, és egy pillanatra a bejárati ajtó felé pillantott.
– Nem fog tetszeni, amit látni fogsz.
Az igazság pillanata
Minden idegszálam megfeszült, ahogy kiléptem a mosdóból, és megindultam a díszesen feldíszített terem felé. A fejemben egyre zakatoltak a gondolatok: Mi történhetett? Mi lehet az, ami miatt Anna így viselkedik?
Aztán megláttam őt.
A szívem kihagyott egy ütemet. Máté. Az én Mátém, a férfi, akivel hét éve házasok vagyunk, ott állt a terem közepén – egy másik nő mellett, az esküvői öltönyében.
A vőlegény volt.
Nem tudtam levegőt venni. A világ megállt körülöttem.
– Ez nem lehet igaz… – suttogtam, és hátrálni kezdtem.
A gyomrom görcsbe rándult, a lábaim alig akartak engedelmeskedni. Mintha egy rémálomban lettem volna, egy olyanban, amiből nem lehet felébredni.
A táblán, ami a vendégeket üdvözölte, ott virított a felirat:"Üdvözlünk, Eszter és Márk esküvőjén!"
Márk?! Hát persze. Új név, új élet, új hazugságok.
A testem megfeszült, és az első sokk után valami más kezdett elhatalmasodni rajtam: düh.
A leleplezés
Nem hagyhattam, hogy ez így maradjon. Nem hagyhattam, hogy egy másik nőt is becsapjon!
Visszamentem a terembe, és éppen akkor értem oda, amikor a vendégek a friss házasokra emelték a poharukat. A szívem hevesen vert, de tudtam, hogy meg kell tennem.
Egyenesen Mátéhoz sétáltam, és kitéptem a mikrofont a kezéből.
Mindenki megdermedt. Minden szem rám szegeződött.
Máté arcára kiült a döbbenet, majd a félelem.
– Van egy bejelentésem! – szóltam a mikrofonba, a hangom remegett, de határozott volt.
A terem elcsendesedett.
HirdetésA menyasszony, Eszter, döbbenten nézett rám.
– Ki maga? – kérdezte bizonytalanul.
A szememet Mátéra szegeztem. Láttam rajta a pánikot.
– Ő a férjem! – jelentettem ki. – Hét éve házasok vagyunk.
Felzúdulás támadt. Az emberek suttogtak, hitetlenkedtek.
Eszter arca falfehérré vált. Mátéhoz fordult.
– Márk… ez… igaz?
Máté megrázta a fejét, a hangja kétségbeesetten csengett.
– Ez a nő… őrült! Soha nem láttam az életben!
Nem tudtam visszatartani a gúnyos nevetésemet. Elővettem a telefonom, és a vendégek felé fordítottam egy képet.
A képen én és Máté álltunk az esküvőnk napján.
Eszter levegő után kapott.
– Ez nem lehet igaz… – suttogta.
Máté a képre meredt, majd rám nézett, és halkan annyit mondott:
– Lilla, kérlek… ne tedd ezt…
De már késő volt. A hazugságai napvilágra kerültek.
Mi lett a vége?
A menyasszony sokkosan nézett Mátéra, majd felkapta a menyasszonyi ruhája szélét, és kirohant a teremből.
A vendégek felháborodva sugdolóztak. Néhányan követték Esztert, mások Mátéra szegezték dühös tekintetüket.
Máté próbált utánam rohanni, de én egy utolsó pillantással elintéztem:
– Tönkretetted az életed, Máté. Nem én.
Majd kisétáltam, soha vissza nem nézve.
Ez volt a nap, amikor megtudtam, hogy a legnagyobb fájdalomból születik a legnagyobb erő.
És én erősebb voltam, mint valaha.
