Öttagú család várakozott az állomáson: apuka és négy fiúgyermek, mellettük biciklik. Nem rohanták meg idegesen a vonatot, ahogy szokták az izgatott kerékpáros utasok. Mozdulatlanul kérdezte meg a középkorú férfi, hogy szabad-e feltenniük a kerékpárokat.
Az igenlő válasz után lelkes pakolásba kezdtek.
Alighogy elhelyezkedtek a vonaton, a négy boldog gyerkőc lehúzta cipőjét, kapott 1-1 csomag nedves törlőkendőt, és nekifogott a vasúti kocsi alapos megtisztításának. A legkisebb, tejfelszőke lurkó a kapaszkodón csimpaszkodva törölgette a csomagtartót, és azon lelkendezett, hogy ő így tanult meg ügyesen mászni.
- Az egész pár száz forintba kerül, és különben is mi értelme lenne, ha csak ücsörögnénk egész úton? - így magyarázta az apuka a helyzetet, látva a boldog megdöbbenést az arcomon.
Megérkezve a végállomásra, ketten adogattuk le egymásnak a bicikliket a vonatról, mert a gyerekek minden áron be akarták fejezni az utolsó ablak pucolását.
Bőségesen kijutott nekik a dicséretből tőlem, és néhány utastól is. Nem jöttek zavarba, ahogy az érdemtelenül méltatott gyerekek szoktak. Lelkes, büszke mosoly húzódott az arcukon.
Úgy gondolok most rájuk, mint a szebb jövő kis katonáira. Nehéz feladatok várnak még rájuk. Túl sok kéz piszkolja be a világ kapaszkodóit és ablakait, és túl kevés kéz tisztogatja őket.
