Öt évvel ezelőtt egy újszülöttet találtam a tűzoltóállomásunk előtt. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de attól a perctől kezdve, hogy felemeltem őt, tudtam, hogy nem hagyhatom magára. A fiam lett. Martinka.
Amikor végre úgy éreztem, hogy teljes az életünk, egy nő jelent meg az ajtómban. Reszketett, a szemében kétségbeesés ült, és olyan kéréssel fordult hozzám, ami alapjaiban rengette meg a világomat.
Aznap éjjel a szél süvített, vadul rázta meg a 14-es tűzoltóállomás ablakait. Már félig túl voltam az éjszakai műszakomon, és próbáltam életet lehelni a langyos kávémba, amikor Józsi, a társam, belépett. Szokásos félmosolya ott bujkált az arcán.
– Ember, ha tovább iszod ezt a löttyöt, gyomorfekélyed lesz – jegyezte meg gúnyosan, a csészémre mutatva.
– Koffein. Működik. Csodát ne várj – feleltem, elvigyorodva.
Józsi leült, és lapozgatni kezdett egy magazint. Kint a város csendes volt, az a baljós nyugalom, ami a tűzoltókat mindig készenlétben tartja. Aztán meghallottuk.
Egy alig hallható sírás. A szél zúgása majdnem elnyomta, de ott volt. Egy halk, kétségbeesett kis hang.
Józsi felkapta a fejét.
– Hallottad ezt?
Már fel is álltam.
– Igen.
Kiléptünk a hidegbe, a szél csípősen vágott az arcunkba. A hang a tűzoltóállomás bejáratától jött. Egy kosár volt ott.
Józsi előrerohant, és lenézett.
– Ez nem lehet igaz – mormolta.
A kosárban egy pici baba feküdt. Takaróba burkolva, de az anyaga vékony és kopott volt. A kisfiú arcocskája piroslott a hidegtől, de a sírása egyenletes volt, élettel teli.
És akkor megtörtént.
Ahogy óvatosan felvettem, az apró keze megragadta az ujjam, és valami megmozdult bennem.
– Hívjuk a gyermekvédelmet – mondta Józsi, a hangja kemény volt, de a szeme másról árulkodott.
Bólintottam. – Igen, persze. – De nem tudtam levenni a szemem róla. Olyan kicsi volt. Olyan védtelen.
A következő hetekben nem tudtam kiverni a fejemből. A gyermekvédelem „Ismeretlen Fiú” néven jegyezte be, és ideiglenes gondozásba helyezték. De én nem tudtam elengedni.
Túl gyakran hívtam őket, hogy érdeklődjek. Túl sokat gondoltam rá.
Józsi persze átlátott rajtam. Egy este, amikor épp a szokásos pizzánkat ettük az állomás pihenőjében, megjegyezte:
– Gondolkodsz rajta? Hogy örökbe fogadod?
Megvontam a vállam. – Nem tudom.
De a szívem már akkor tudta a választ.
Az örökbefogadás küzdelem volt. Egyedülálló férfiként minden egyes szociális munkás úgy nézett rám, mintha egy idegen bolygóról jöttem volna.
„Egy tűzoltó? Egyedül? Mit tud ő a gyereknevelésről?” – ezt olvastam ki a tekintetükből.
De nem adtam fel.
Hónapokkal később végre megkaptam a hívást:
Senki sem jelentkezett érte. Az enyém lehetett.
Martinka. Ez lett a neve.
Mert erős volt és bátor, és mert ő volt a legnagyobb ajándék, amit az élet adhatott nekem.
Az első mosolya mindent megért.
– Martinka – suttogtam, ahogy magamhoz öleltem. – Te és én, kisfiam. Mi ketten. Megcsináljuk.
Öt év telt el.
Martinka egy vidám, kíváncsi kisfiú lett, aki jobban szerette a dinoszauruszokat, mint bármi mást a világon.
– Apu, mit eszik a pterodaktilusz? – kérdezte reggel, a kanalat a levegőben tartva.
– Főleg halat – mondtam, belekortyolva a kávémba.
Összeráncolta az orrát. – Fúj! Soha nem eszem halat!
A reggeleink rohanás voltak. Az estéink mesékkel és kartondobozból készült „dinoszaurusz parkokkal” teltek.
Azt hittem, semmi sem ronthatja el ezt az életet.
Aztán azon az estén kopogtak az ajtón.
Ott állt egy nő.
A haja fáradt kontyba tűzve, az arca sápadt, a tekintete eltökélt.
– Segíthetek? – kérdeztem.
A szeme átvillant a vállam fölött. Martinka a nappaliból kukucskált ki.
A nő remegő hangon szólalt meg:
– Vissza kell adnod a gyerekemet.
A gyomrom összerándult.
– Maga kicsoda?
A nő nagyot nyelt, és a könnyeivel küszködött.
– Én… én vagyok az anyja. Martinka… az ő neve, igaz?
Kiléptem az ajtón, becsuktam magunk mögött.
– Öt év telt el – mondtam halkan. – ÖT. Hol volt eddig?
A nő válla megremegett.
– Nem akartam elhagyni őt. Nem volt pénzem, nem volt otthonom… Úgy éreztem, hogy ha egy biztonságos helyen hagyom, nagyobb esélye lesz egy jobb életre.
Felnevettem – egy keserű, éles hang hagyta el a számat.
– És most, öt év után, úgy gondolja, hogy visszajöhet és egyszerűen visszakaphatja?
A nő megrezzent.
– Nem akarom elvenni tőled. Csak… szeretném látni őt. Megismerni.
Martinka ekkor kinyitotta az ajtót egy résnyire.
– Apu? Ki ez a néni?
Lehajoltam hozzá.
– Egy olyan valaki, aki ismert téged, amikor még nagyon pici voltál.
A nő könnyeivel küszködve nézett rá.
És abban a pillanatban tudtam, hogy az életünk soha nem lesz már ugyanolyan.
A DÖNTÉS
Martinka apró ujjai az enyémbe kapaszkodtak. A szeme tágra nyílt, a tekintete értetlenül cikázott köztem és a nő között.
– Miért sír ez a néni? – kérdezte halkan.
A nő megtörölte az arcát, de a könnyei csak újra előtörtek.
– Azért, mert nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatlak.
Martinka felém fordult, összehúzta a szemöldökét, és éreztem, hogy még jobban megszorítja a kezem.
– Apu, én nem akarok elmenni vele.
A szívem egy pillanatra megszorult. A nő tekintete összetört, ahogy meghallotta Martinka szavait, de még mindig ott állt, mozdulatlanul, várva, hogy mondjak valamit.
Vettem egy mély levegőt, majd a lehető legnyugodtabb hangon szóltam:
– Senki nem visz el innen, Martinka. Te döntöd el, hogy mit szeretnél.
A nő bólintott, lehajtotta a fejét, majd újra rám nézett.
– Tudom, hogy nincs jogom semmit követelni – mondta halkan. – Nem akarom felforgatni az életeteket. Csak… szeretném megismerni őt.
Néhány másodpercig csak csend volt. A fejem zakatolt.
Megbízom ebben a nőben?
Öt éve elhagyta Martinkát. Mi van, ha újra eltűnik? Mi van, ha csak fájdalmat okoz? De ahogy ránéztem, ahogy a könnyeivel küszködve próbált erős maradni, valami megingott bennem.
Talán tényleg nem volt más választása akkor.
Talán ő is szenvedett.
Martinka hozzám bújt.
– Apu… én nem tudom, mit csináljak.
Letérdeltem elé, és a szemébe néztem.
– Nem kell most döntenünk, kisfiam – mondtam neki halkan. – Ráérsz megismerni őt, ha szeretnéd.
A kisfiú egy pillanatra elgondolkodott, majd lassan bólintott.
– De én itt akarok maradni – mondta bizonytalanul. – Te vagy az apukám.
Megsimítottam a fejét.
– És ez soha nem fog változni.
A nő ekkor újra megszólalt.
– Nem fogom elvenni tőled – mondta, könnyekkel a szemében. – Csak egy esélyt szeretnék.
Martinka habozva nézett rá, majd vissza rám.
– Ha... ha találkozunk, akkor játszhatunk dinoszauruszosat? – kérdezte végül halkan.
A nő elmosolyodott, bár az arca még mindig szomorúsággal volt teli.
– Bármit, amit szeretnél.
A KEZDET
Az első találkozás furcsa volt. Martinka nem mert túl közel menni hozzá, inkább mellettem maradt, figyelve. A nő – Zsófia, így mutatkozott be – nem erőltetett semmit.
Hetekig csak a távolból figyelte a fociedzéseit, a parkban sétált, amikor mi is ott voltunk. Apró ajándékokat hozott – egy dinoszauruszos könyvet, egy kifestőt.
Martinka eleinte nem akarta elfogadni őket, de lassan, apránként megszokta, hogy Zsófia ott van.
Egy nap edzés után odahúzta a kezemet.
– Apu... eljöhet velünk fagyizni?
Meglepődtem.
Zsófia is.
– Ha szeretnéd – mondtam neki halkan.
Martinka bólintott.
– Igen.
KÉTELYEIM
Ahogy teltek a hónapok, Zsófia egyre több időt töltött Martinkával. Nem erőltette magát rá, nem akart mindent hirtelen bepótolni. Csak ott volt.
De bennem még mindig ott motoszkált a kérdés:
Mi van, ha egyszer újra eltűnik?
Egy este Józsi meglátogatott. Amíg Martinka aludt, kitálaltam neki mindent.
– És mi van, ha egyszerűen csak újra lelép? – kérdeztem.
Józsi megvonta a vállát.
– Akkor Martinkának még mindig ott leszel te.
Sóhajtottam.
– De ha eltűnik, az fájni fog neki.
– És ha nem tűnik el? – kérdezte Józsi halkan. – Ha tényleg itt akar maradni az életében?
Nem tudtam válaszolni.
De valamiért kezdtem hinni benne.
CSALÁD
Évek teltek el. Zsófia lassan, de biztosan része lett az életünknek. Nem mint anya. Inkább mint egy barát, egy támogató figura Martinka számára.
Néha még mindig nehéz volt. Azt hiszem, egyikünknek sem volt könnyű.
De egy dolgot biztosan tudtam:
A család nem a vérségi kötelékről szól. Nem arról, hogy ki hozott világra.
Hanem arról, hogy ki marad melletted.
És én mindig ott leszek Martinka mellett.
Akármi is történjen.