Anna éppen hazafelé tartott a munkából. Fáradt volt, de még beugrott a boltba, hogy megvegye az egyheti élelmiszert. Otthon nem várta senki, így nem sietett. Már kilépett a szupermarket ajtaján, amikor meghallott egy vékony, gyerekhangot a háta mögött:
– Néni, nem kellene önnek egy kisgyerek? Elviheti a kisöcsémet. Még csak féléves, és nagyon éhes. Én meg nem tudom megetetni…
Anna megtorpant. Azonnal megfordult, és előtte egy vézna, piszkos kisfiút látott, akinek szürke, komoly szemeiben ott ült a fájdalom és a magány. Olyan volt, mintha a világ súlya nehezedne a vállára.
A ruhája szakadt volt, piszkos, és egyáltalán nem illett az időjáráshoz. Hat évnél több nem lehetett. A karjaiban egy síró kisbabát tartott, bebugyolálva egy régi, szürke pokrócba. A nagyobb fiú ügyetlenül próbálta ringatni a picit, közben suttogott neki:
– Marci, ne sírj, majd kitalálok valamit…
Anna körbenézett. Megdöbbentette a járókelők közönye. Mindenki sietett a saját dolga után, senki sem figyelt a két szerencsétlen gyerekre. A fiú mindenkit megszólított, hátha valaki hajlandó elvinni és megetetni az öccsét.
De senki nem állt meg. Csak legyintettek:
– Menj innen, ne zaklass! Hagyjál már!
Anna összeszorult szívvel nézte a kisfiút. Egy kisgyerek, kisbabával a karjában… Túl sokat látott. Eszébe jutott a saját gyermekkora. Anyja kovásztalan lepényt sütött, mert kenyérre nem tellett. Ő pedig egy szatyorban hordta iskolába a levet eresztő cipőt, amit egy szomszédasszony lánya után kapott. Volt idő, amikor két hónapig nem járt iskolába, mert nem volt cipője. Végül gumicsizmát vett neki az anyja a fizetéséből – azt hordta őszig és tavaszig…
Mégis, Anna mindig hitt benne, hogy az élete jobb lesz. Kitűnő tanuló lett, állami ösztöndíjjal járt egyetemre, mert a szülei nem tudták volna fizetni. A diploma után gyorsan talált munkát, mivel a szakmai gyakorlaton is remekelt.
Aztán megismerkedett a jóképű és gazdag Sándorral. Három hónap múlva megkérte a kezét. Anna boldogan igent mondott. Tudta, hogy Sándor értékeli őt, és ő is szívből szerette. Egyedül az aggasztotta, mit szólnak majd a férfi szülei – értelmiségi család, az anyja neves sebész, az apja egyetemi professzor. Sándor egyszerű vidéki lányt vitt haza, akinek az anyja varrónő volt, az apja pedig gyári munkás.
Az anyja, Éva asszony, azonnal ellenérzéseket táplált Anna iránt. Egy vacsorán, amikor Anna épp a mosdóba ment, Éva így szólt a fiához:
– Fiam, ez a falusi leány nem való hozzád. Már kinéztünk neked egy rendes menyasszonyt. Dobd ezt a parasztlányt.
– Anya, én szeretem! Hozzámegyek, akár tetszik, akár nem – mondta dühösen Sándor.
– Biztos vagy benne? Vigyázz, nehogy megbánd. Nem tudod, ki volt ezelőtt…
– Anya, semmi okod rosszat gondolni róla. Anna húsz évesen még szűz volt. Hidd el, nem csapott be.
A házasság végül létrejött, az esküvő fényűző volt. A Sándor szülei a ceremónián alig fél órát töltöttek, de odanyomták a fiatalok kezébe egy új lakás kulcsát. A szerződés természetesen úgy volt megírva, hogy Anna sose örökölhesse.
Anna boldog volt. Szerette Sándort, és gondoskodott róla. Dolgozott, főzött, takarított. Két évig próbáltak gyereket, de nem jött össze. Anna kivizsgáláson járt, kisebb hormonális eltéréseket találtak. Kezelést kapott, de eredménytelenül.
Egy nap Sándor már másként viselkedett. Távolságtartó lett, hideg. Végül kibukott az igazság.
Éva asszony épp náluk járt, és „véletlenül” kicsúsztatta a nyelvén:
– A fiad felesége abortuszon esett át még előtted! Meg a szüzességét is csak mesélte.
Sándor ekkor szembesítette Annát:
– Tudok mindent. A nőgyógyászod mondta el. Hogy lehetettál ilyen alattomos? Két évig hazudtál!
– Ez nem igaz! – kiáltotta Anna. – Soha nem voltam mással rajtad kívül! Nem csináltam abortuszt!
– Ne is fáradj a magyarázattal. Hiszek az orvosnak. Takarodj el a lakásomból!
Anna összetört. Nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bizalmatlanságot. Másnap felhívta Sándort, próbált beszélni vele, de ő már beadta a válópert.
Anna végül elment az orvosához, egy idős doktornőhöz, aki lesütött szemmel csak ennyit mondott:
– Sajnálom. Az anyósod fizetett, hogy írjak egy hamis leletet. A pénz a fizetős egyetemre járó unokám tandíjára kellett. Te fiatal vagy, még találhatsz boldogságot.
A válás után Anna sokáig próbált talpra állni. Minden összeomlott. A volt férje három hónap múlva már újra megnősült, és fél évvel később gyereke született. Legalábbis így hitte.
Anna új orvoshoz fordult, új reményekkel. Szeretett volna anyává válni, ha máshogy nem, hát örökbefogadással. A szíve már régóta nyitva állt egy kisgyermek előtt. Hónapokon át gyűjtötte az információkat az örökbefogadásról. Egyre gyakrabban nézegette a gyermekotthonok oldalait. A gondolat, hogy valahol van egy kisgyerek, aki otthonra és szeretetre vágyik, tartotta benne a lelket.
És akkor történt meg az a nap.
Hazafelé tartott a munkából, amikor a bolt előtt ott állt az a két kisgyerek. A nagyobbik fiú ránézett, és azt mondta:
– Néni, elvinné a kisöcsémet? Nagyon éhes… én már nem tudok mit adni neki…
– Szívem, mi történt? – térdelt le Anna a fiú elé.
– Anya három napja eltűnt. Nincs mit ennünk. Én még megeszem száraz kenyeret is, de ő nem bírja… neki tej kéne. De nincs.
– És… az apukátok?
– Nem tudom, nem is láttam soha – válaszolta csendesen a fiú.
– Vidd el őt, kérlek. Nem lesz sok gond vele. Csak egy kis tej kell neki, aztán alszik. Marci jó gyerek, nem sír sokat.
Anna könnyeivel küszködött. Tudta, hogy most döntenie kell. Ha továbbmegy, talán soha többé nem látja őket. Talán nem is élik túl ezt a hetet. A baba már csak nyöszörgött – nem is sírt. Elfogyott az ereje.
– Hol laktok? – kérdezte.
– Ott, a saroknál. A zöld házban. Felmegyek veled, megmutatom.
Anna követte őket. A kisfiú határozottan haladt előre. A ház lepusztult volt, a lépcsőházban szemét szóródott szét, a falakról peregtek a festékdarabok. A második emeletre mentek. A fiú megállt egy ajtó előtt és csengetett. Semmi. Csak tompa hangok szűrődtek ki.
Anna próbára tette a kilincset. Az ajtó nyitva volt.
– Jó napot! Van itt valaki? – kiáltotta be.
Bentről egy részeg nő hangja hallatszott:
– Zsombi! Hol van a poharam?!
A fiú elsietett a konyhába, és átnyújtott egy repedt műanyag poharat az anyjának:
– Tessék, anya.
A nő elvette, majd szitkozódva ránézett:
– Hol lófráltál, te kis csavargó? Szétmegy a fejem tőled is, a bőgőmasinától is!
Anna döbbenten nézett körül. A lakás siralmas állapotban volt. A földön kosz, az ágyon gyűrött, bűzös ágynemű. A konyhában romlott étel, a hűtő üres, a mosogató tele. Az egész lakásban áporodott, alkoholos bűz terjengett.
A nő, aki vélhetően az anya volt, részeg, zilált hajjal, mocskos ruhában botorkált a szoba közepén. Anna próbált nyugodt maradni.
– Jó napot kívánok. Ne haragudjon, hogy betörtem… de ezek a gyerekek kint sírtak, és…
– Ki maga? A gyámhatóságtól van? – meredt rá a nő gyanakodva.
– Nem, csak segíteni szeretnék. A gyerekek éhesek, betegesek. Ez így nem mehet tovább…
– Segíteni? Akkor adj pénzt. Gyógyszert kéne venni… tudod, mit? Adj kölcsön. Majd visszaadom.
Anna elővett némi pénzt, de feltette a kérdést:
– Mondja, hajlandó lenne lemondani a gyerekekről? Hogy örökbe fogadhassam őket?
A nő pár pillanatig hallgatott. Aztán végigmérte Annát, aranyláncot, szép kabátot.
– Tíz… tíz? – kezdte motyogni.
– Tessék?
– Ötvenezer. Ötvenezer forint, és a tiéd lehet mind a kettő. Egy darabig elleszek belőle. Aztán majd szülök másikat. Nem nagy ügy.
Anna hirtelen megszédült. Ökölbe szorult a keze, de lenyelte a dühét.
– Nincs most nálam ennyi. Két nap múlva visszajövök. Addigra kérem a hivatalos lemondó nyilatkozatot. Addig itt az előleg – letett ötezer forintot az asztalra, és a kisfiúnak adott még kétezret – Menj, vegyél tejet a kisöcsédnek. Azonnal!
A fiú szinte szaladt az ajtón ki.
Anna sietve távozott. Tudta, hogy ezzel nincs vége. Feljelentést tett a rendőrségen. A hatóság kiszállt, és a nő elveszítette a szülői jogait. Öt év felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A gyerekkereskedelem vádját nem tudták rábizonyítani, de a bíróság figyelmeztette: utolsó esély.
Anna hivatalosan örökbe fogadta Zsombit és Marcit.
Három év telt el.
Anna az autójában ült. Hátul Zsombi, a nagyobbik fiú, már tizenkét éves volt. Sportolt, biciklizett, focizott. Marci, az örökké mosolygós kisfiú, oviba járt, és már színes képekkel lepte meg anyját.
Otthonukban játékos nevetés, gyurmázás, piskótaillat, társasjátékok. Hétvégén kirándulások, nyáron Balaton, télen szánkózás.
Egy nap éppen vásárlásból jöttek ki a boltból, amikor Anna észrevett valakit az utcán. Sándor. A volt férje.
Megállt. Ránézett a gyerekekre.
– Anna? Neked… gyerekeid vannak?
– Igen – mondta mosolyogva. – Mindig is vágytam rájuk.
– Fogadtál örökbe?
– Igen. És boldogabb vagyok, mint valaha.
Sándor lesütötte a szemét.
– Mi elváltunk. A feleségem gyerekei nem tőlem vannak. Kiderült… én vagyok meddő. És én téged… vádoltalak… Bocsáss meg.
Anna szelíden válaszolt:
– Már rég nem haragszom. Viszlát, Sándor.
Kézen fogta a kisfiát, a nagyobb vitte a szatyrokat. Három ember, akik igazi családdá váltak.
Anna idővel saját kis játékboltját nyitotta, kézzel készített gyerekjátékokat árult. A bolt nemcsak üzlet volt, hanem menedék, otthon, inspiráció.
A története sok nőnek adott erőt. Mert Anna bizonyította: nem a múlt számít, hanem az, hogy mit kezdünk a jövőnkkel.