– András, te teljesen megőrültél? Huszonkét éves vagy, miféle esküvőről beszélsz?! – járkált idegesen fel-alá az irodájában az apji, miközben a fejét fogta. Időnként kitört belőle egy-egy dühös felkiáltás. – Hogy lehet valaki ilyen esztelen?!
A fia, András, csendben állt a fal mellett. A fiatal férfi épp most jelentette be apjának, hogy meg akar nősülni, és határozottan kitartott döntése mellett.
– Felejtsd el azt a lányt, mondtam! Egy falusi, komolyan? Mi majd keresünk neked egy normális menyasszonyt, egy hozzád illő lányt, aki nem tehénfejésből él!
– Apa, de Emese terhes – mondta nyugodtan András.
Az apja, József, egy pillanatra megdermedt, aztán mereven ránézett a fiára. A fiú még mindig csak vézna kamasz benyomását keltette, világos szőke haja volt és alig pelyhedző bajusza. És ő meri megkérdőjelezni apja szavát?
– És akkor mi van? – csattant fel József. – Adj neki egy kis pénzt, aztán boldoguljon, ahogy tud. De három gyereket vár? Három?! Ugyan már, majd mi elintézzük, hogy ne legyen bajuk.
– Nem hagyhatom őket magukra – rázta a fejét András. – Szeretjük egymást, és felelősséget vállalok a családomért.
– Családodért? Te még csak most végeztél az egyetemmel! Az egész jövőd előtted áll! Az én cégemben vár rád egy szék, csak be kell ülnöd, és élvezni a pénzt! Te meg inkább... inkább disznókat akarsz etetni egy tanyán?
– Emese nem disznótenyésztő – mondta András hidegen. – Egy egyetemi csoportba jártunk.
– Nem is láttam még! – vicsorgott József. – És nem is akarom látni! Ha megnősülsz, akkor csakis egy megfelelő lányt vehetsz el!
– Akkor viszlát – felelte András, és megfordult, hogy elhagyja a házat.
– Akkor felejtsd el az örökségedet is! – ordította az apja. – Egy fillért sem kapsz tőlem, mindent elköltök, érted? Elköltök mindent!
– Nem érdekel – mondta András higgadtan. – Három gyermekem lesz. Nem mondok le róluk semmi pénzért.
– Tűnj el! Nem vagy többé a fiam! Majd térden csúszva fogsz visszajönni pár év múlva, és akkor talán meggondolom, hogy megbocsátok-e!
– Inkább ások árkot a faluban, mint hogy hazajöjjek hozzád – vágta rá András, és becsapta maga mögött az ajtót.
Három év telt el. József magányosan élt hatalmas, háromszintes városi villájában. Persze nem volt egészen magányos – nők, partik, pia és rulettasztalok vették körül. Felesége halála után úgy érezte, felszabadult, és megengedhette magának az őrületet.
A cége jól működött nélküle is. Már csak havonta egyszer járt be, aláírogatni a papírokat, amelyeket a titkárnő már előre megjelölt neki, hogy ne kelljen sokat gondolkodnia. A pénz dőlt, ő pedig élvezte az életet.
De a bankszámlák lassan apadni kezdtek. Hogy pótolja a hiányt, elkezdett ügyeskedni: fiktív cégek, hamis szerződések – minden, amit csak el tudott képzelni. Aztán egy nap felhívta egy régi ismerőse az adóhivataltól.
– Józsi, figyelj csak – kezdte az illető. – Most komolyan érdeklődni kezdtek irántad. Átfogó vizsgálat jön. Nemcsak a cégedet, hanem téged személyesen is ellenőriznek.
József elgondolkodva vakarta a kopaszodó fejét. Már nézte is a neten a luxusjachtokat és Maseratikat. De ezek a vagyontárgyak gondot okozhatnak, ha a nevén lesznek…
Ekkor eszébe jutott valaki. A fia. Az egyetlen rokona.
– Vajon hogy él az a kis bolond most? – kuncogott magában. – Biztos egy putriban lakik, három gyerekkel a nyakán, a felesége meg nyaggatja, hogy nincs pénz. Biztos már rég bánja, hogy nem hallgatott rám!
És eldöntötte, hogy meglátogatja.
József szólt Andrásnak, hogy érkezik. Autóba ült, és elindult. A falu – Homokhát – alig egy órányira volt a várostól. Az út erdőn keresztül vezetett.
József, ahogy haladt a fenyvesek között, egyre erősebben érezte: „Mintha már jártam volna itt…” Az ismerős név – Homokhát – nem hagyta nyugodni. Vajon hol hallotta? Kinek a nyaralója lehetett itt? Talán egy régi szeretőé? De nem… túl rég volt már minden.
Ahogy megérkezett a faluba, egyáltalán nem az a kép fogadta, amit várt. Nem romos viskó állt előtte, hanem egy téglaépítésű, emeletes ház, rendes tetővel, melléképülettel, kocsibeállóval. A kert rendezett volt, gyümölcsfák, üvegház, játszótér a gyerekeknek. Mindenhol színes virágágyások, kővel kirakott járdák.
A házból három kis kacér, szalmakalapos kislány szaladt ki, mindegyik egyforma rózsaszín ruhában, napszemüvegben. Kerek arcuk, fitos orruk, hiányzó tejfogaik és szőke hajuk teljesen egyformák voltak. Hármas ikrek. Mind a három az ő unokája.
András kilépett utánuk.
Már nem volt az a vézna kamasz, akit elzavart. Felnőtt férfi lett, erős, széles vállú, magabiztos. Inget és farmert viselt, de úgy állt rajta, mint egy öltöny. József akaratlanul is elismerően nézett rá.
Aztán megjelent Emese is. Egy vékony, szerény külsejű, szőke lány, nyári ruhában, papucsban, de volt benne valami… valami ismerős.
És akkor József megérezte a gyomrában azt a furcsa, rossz érzést. Valakire emlékeztetett. De kire?
Aztán kijött Emese apja is, Mihály bácsi – egy alacsony, pocakos, bajuszos, jószívű ember. Ő volt a ház tulajdonosa, és örömmel fogadta az érkező vendéget.
– Jó napot, uram, én vagyok Mihály. Örülök, hogy eljött – nyújtott kezet.
– Üdvözlöm – felelte fagyosan József. – Érdekes házuk van. Nem ezt vártam...
– Gyorsan elteltek a három év – mondta András. – Keményen dolgoztunk.
A vendéget leültették a teraszon egy hatalmas asztalhoz, amely roskadozott a finomságoktól: házi savanyúság, saláták, sült hús, pékáru, házi pálinka. József szeme felcsillant, az étel mindig is a gyenge pontja volt.
Leültek, beszélgettek az időjárásról, a városról, a gyerekekről.
– És... mivel foglalkozol itt, fiam? – kérdezte József.
– Megcsináltam, apa. Amikor idejöttem, semmink sem volt. Emese szülei segítettek. Aztán... elindítottam egy pihenőparkot. Vettem pár házat, rendbe hoztam őket, kitakarítottam a strandot, hirdettem a neten. Most már messziről is jönnek ide.
– Tényleg? – húzta fel a szemöldökét József.
– Van saját márkánk is, „Homokhát” néven. Helyi gazdákkal dolgozunk. Van vendéglőnk is, amit egy korábbi kifőzdéből alakítottunk át. Emese a marketinggel segít, én az üzemeltetéssel. Bővíteni akarunk, bolt, sípálya, kemping jön a következő évben.
– Hm… – csak ennyit tudott kinyögni József. Közben eszébe jutott a saját helyzete, és a kockázatos ügyei. A fia… tényleg boldog volt.
– És a gyerekek? Három kislány azért nem kis feladat – szólt Emese halk, de tiszta hangon.
– Nagyon nehéz volt az elején – kezdte. – Egyszerre jöttek a hasfájások, a fogzás, ébrenlétek éjjel-nappal. De András mellettem volt, apu is sokat segített. Néha még a szomszéd, Valika néni is vigyázott rájuk egy-egy órára.
– Most már könnyebb. Játszanak együtt, elfáradnak, elalszanak – mosolygott András.
József ásított. Az egész családi idill untatta. Neki nem voltak ilyen emlékei. Ő nem ringatta a fiát, nem váltott pelenkát. Sosem volt igazi apa.
– Érdekes életetek van – mondta gúnyos mosollyal.
És akkor, hirtelen...
– Szervusz! Ki jött hozzátok?! – harsant fel egy hang a kapu felől. Egy idős asszony állt ott, fejkendőben.
– Jó napot, Nóra néni – intett Mihály bácsi. – A vendégem jött meg.
– Mi? De hát akkor Lujza tud róla?
– Nem… nem hiszem. És... kérlek, ne mondd el neki!
– Ne aggódj, én? De hogyne! – majd elindult. Aztán halk mormogás: – Ám legyen, én nem mondom, de ő már biztos úton van.
József megmerevedett. „Lujza…” Ez a név, mint egy villám, hasított bele a múltjába.
És abban a pillanatban összeállt benne a kép. Emese anyja... Lujza… Ő az! Az a lány... az a történet... a botrány...
– Mennem kell – mondta hirtelen. – Elég volt, köszönöm a vendéglátást. Jó látni, hogy boldogok vagytok.
– Apa, de hát most jöttél! – nézett rá András.
– Nem maradhatok. Sürgős dolgom van. Vigyázz magadra, fiam. Tényleg.
Mindenki értetlenül nézett rá. Még a gyerekek is abbahagyták a játékot.
És akkor... egy hang hátulról:
– „Na végre, megjelent az a disznó! Hogy mertél idejönni?!”
József megfordult, és az arca elsápadt.
Lujza állt ott. Az ötvenes nő sárga hajjal, színes blúzban, kezében egy kapa, harcra készen.
Lujza az úton állt, zihált, a kapát szorongatta, mintha az lenne az igazság eszköze.
– Te rohadék! Végre eljött az én időm! Húsz éve várom ezt a napot!
József hátrált, kezével már az autó kilincsét kereste.
– Ne csináljunk jelenetet – próbálta halkan. – Beszéljük meg... civilizáltan…
– Civilizáltan? CIVILIZÁLTAN?! – süvöltött Lujza. – Emlékszel, milyen civilizáltan rúgtál ki az életedből, miután három évig hazudoztál, eljegyeztél, megcsaltál, aztán eltűntél?!
Emese már rohant anyja felé.
– Anya, kérlek, ne itt, ne így! Legalább a gyerekek miatt…
– Takarodj, Emese! Ne állj az utamba! Ő most az enyém!
József már-már eljutott az autó ajtajához, amikor a kapa csattant – belecsapódott az autó szélvédőjébe, amely szilánkokra tört. József megdermedt.
– Akkor megúsztad. De most nem. Most mindenki megtudja, ki vagy te valójában! – hörögte Lujza.
A szomszédok – akik egyébként a lekvárfőzés közben mindig készek egy jó kis drámára – már rég összegyűltek. Valaki tökmagot rágcsált, másik a kerítésre könyökölt. A néma csendet csak a libák gágogása törte meg a szomszéd udvarból.
– Akkor halljátok a történetet! – kezdte Lujza, és úgy állt ott, mint egy színésznő a főszerepben.
És mesélt. Arról, hogy ő volt az egyszerű falusi lány, aki felkerült a városba, és bekerült egy exkluzív férfi óramárka boltjába. Hogy ott ismerte meg Józsefet – akkor még fiatal, jóképű, pénzes, és nőtlennek hazudta magát.
– Mindent elhittem neki. A gyűrűt, a léggömbös eljegyzést, a lakást. Aztán, amikor a nagy nap közeledett, egyik „barátnője” elmondta, hogy az én „vőlegényem” régóta nős. A felesége a polgármester lánya. És van egy fia is. Hogy hívják? Igen, András!
A tömeg döbbenten összesúgott. József arca sápadt volt, mint a tejföl. Emese már sírt, András a fejét fogta.
– És akkor jött a bosszú terve! – folytatta Lujza. – A kislányom, Emese, lesz az eszközöm! Ő fogja elcsábítani József fiát, befurakodik a családba, és onnan belülről rombolja le, amit ez az ember felépített!
– Anya, ne… – rebegte Emese. – Ez nem volt így… én beleszerettem Andrásba… ő nem hibás…
– Tönkretetted a tervemet! – ordította Lujza. – Te és az a három kis liba! Már bocsánat, unoka! Nekem nem erre ment el húsz évem!
A tömeg mocorogni kezdett. Egy férfi megszólalt:
– Ne bántsuk Andrást! Jó ember! Mióta ő itt van, van munkánk, élet van a faluban!
– Igen! A férjem újra ember lett mellette! – kiáltott egy asszony.
– A gyerekeink nem mennek el innen, hanem jövőt terveznek! – mondta egy harmadik.
Lujza dühösen nézett körbe. Mindenki az „ellenség” oldalán állt. Még saját lánya is.
És ekkor érkezett a sárga taxi. József megkönnyebbülten fellélegzett, mint akit felmentettek az ítélet alól.
– Örülök, hogy láttalak. Köszönöm a vacsorát. Sok sikert, fiam! – hebegte, és már be is pattant a taxiba. A kocsi porfelhőben hagyta el Homokhát főutcáját.
– Ez egy féreg! Egy csúszómászó! – sziszegte Lujza, de már csak a porfelhőt nézte.
Emese odament hozzá.
– Anya, kérlek… hagyd ezt abba. Megkaptad, amit akartál. Szembesítetted. Most már csak békét szeretnék.
András is megszólalt.
– Mi nem vagyunk ellenségek. Én nem követtem el semmit ellened. Emese sem. Építettünk valamit itt, együtt. Miért rombolnád le, amit a lányod boldogan él meg?
Lujza megállt. Körbenézett. Az emberek nem utálták őt… de nem is álltak mellette.
– Nem maradok. Elmegyek a városba. Valakinek még számot kell adnia a múltért. És én ezt nem hagyom annyiban. – ezzel elindult a saját útján.
Az emberek lassan szétszéledtek, de napokig beszéltek a botrányról. Az újság is megírta – bár csak a „színes hírek” rovatban.
Lujza tényleg elköltözött. Nem tudni, mit csinált utána. De nem zaklatta többet a lányát.
András és Emese továbbra is építette a vállalkozást. A pihenőpark virágzott, a falu ismertté vált, a gyerekek nődögéltek, és már három kutya is csatlakozott hozzájuk.
És amikor egy nap Emese leült férje mellé a tornácon, és a három kislány kuncogását hallgatták a kertből, csak ennyit mondott:
– Tudod... ha még egyszer választhatnék, újra téged választanálak. Akkor is, ha tudnám, milyen nehéz lesz.
András csak elmosolyodott:
– Én is téged. És a három kis csodánkat is. Még akkor is, ha soha többé nem alszunk ki rendesen.
És valóban… boldogan éltek. Még ha fáradtan is.