1. rész: Az összeomlás
– Patrik, teljesen elment az eszed?! Huszonkét éves vagy, milyen esküvőről beszélsz?! – János úr, a tekintélyes vállalkozó, idegesen járkált fel-alá a dolgozószobájában, hol a homlokához kapott, hol csak mélyeket sóhajtozott.
A fal mellett, mintha az árnyéka lenne, állt a fia, Patrik. A fiatal férfi épp most vallotta be apjának az eljegyzés hírét, és egy szót sem akart visszavonni. Határozottan állt ott, mintha a földbe gyökerezett volna.
– Hagyd azt a lányt. Falusi. Mi majd keresünk neked egy rendes menyasszonyt. Olyat, aki való hozzád, aki a mi köreinkből való – dörögte János.
– Egyáltalán, minek most házasodni? Várj harmincéves korodig, az egész életed előtted áll. Épp most végezted el az egyetemet, most a karriereddel kéne foglalkoznod, nem valami… szénakazalban fogant románccal.
– Apa, de Petra terhes – vágta rá Patrik.
János ekkor megtorpant, és hosszasan fürkészte a fiát. Még mindig fiatal, szinte kamaszos alkat, világosbarna haja alig takarja el az épp hogy kinőtt bajuszkezdeményét. És ez a gyerek most ellentmond neki?
– Na és? Adj neki pénzt, aztán oldja meg. Sőt, még pénz se kell, majd megoldja. Nem a mi dolgunk.
– De apa, hármasikrekkel terhes – makacskodott tovább Patrik. – Egyszerre három gyerek. Hogy bírná el egyedül, ott, a faluban?
János szinte szétrobbanó hangja megremegtette az irodája ablakait.
– Nem érdekel! Nem akarok unokákat egy parasztlánytól! Nézz magadra! Fiatal vagy, okos, jóképű – száz ilyen Petra lesz még, akik magukat fogják rád vetni…
– Már elő van készítve az irodád a cégemnél. Csak be kéne ülnöd, és fürdőzhetnél a pénzben! Annyi minden vár rád, és te képes vagy egy fejőslány miatt eldobni a jövődet?
– Petra nem fejőslány – válaszolta csendesen Patrik. – Együtt jártunk az egyetemre, ugyanarra a szakra. Apa, te nem is ismered. Egyszer se láttad. Biztos vagyok benne, hogy tetszene neked is. Miért baj, hogy falusi?
– Az én fiatalságomat ne keverd ide – vágta rá az apja. – Én legalább tanultam a hibáimból. És azt is megtanultam, hogy kivel éri meg, és kivel nem. Ő nem való hozzád.
– Én szeretem őt – mondta ki végső érvként Patrik.
János arca lila színbe fordult, a szemei feldagadtak, mint egy bikaé, és úgy hadonászott karjaival, mintha hatalmas cserebogár lenne.
– Akkor elfelejtheted a céget! Az örökségedet is! Egy vasat se kapsz tőlem! Mindent elköltök, míg élek! És ha őt választod, számomra meg is szűntél létezni! Nem akarok többet látni! A pénzemtől is búcsúzhatsz, a házamból is takarodj! Menj hozzá a faluba, legeltesd a teheneket, vagy amit épp csinál!
– Ha ez az ára, akkor rendben – felelte nyugodtan Patrik. – Elmegyek hozzá. Komolyan azt hiszed, hogy valami irodai szék miatt elhagyom a gyerekeimet? Mi szeretjük egymást. Családot akarunk. Veled vagy nélküled.
– Akkor menj! De majd meglátod! Évek múlva térden állva jössz vissza, könyörögve, hogy fogadjalak vissza! De késő lesz! Semmire sem viszed ilyen hozzáállással! Menj, neveld a saját kis parasztgenerációdat! Jó, hogy anyád ezt már nem élte meg… – morogta, miközben Patrik már hátat fordított és kiviharzott az ajtón.
Az elkövetkező három évben János egyedül élt a háromszintes budai villájában. Már jóval azelőtt megözvegyült, és amint megszabadult a felesége szigorú tekintetétől, szabályosan elszabadult. Buli, ital, nők, kaszinó – ebben telt minden napja.
A cége? Az már régóta nélküle is működött. Volt három ügyvezetője, azok elintéztek mindent. János havonta egyszer bement, aláírt pár papírt, amit a titkárnője színes post-itekkel jelölt meg, hogy ne kelljen keresgélnie, aztán már rohant is vissza az „életébe”.
– Ennyit a családról – szokta mondani önelégülten a baráti társaságának. – A fiam az a szentimentális fajta, nem bírja a tempót. Majd jön vissza, ha beleun a trágyázásba.
Csakhogy egy nap János telefonhívást kapott. Egy régi, „megbízható” ismerős a NAV-nál.
– Figyelj, Jani, valaki belepiszkált a céges könyvelésedbe. Elindul egy komoly vizsgálat. Nem csak a cégre, rád is személyesen rá fognak szállni. Ideje lenne takarékra venni magad.
Jánosnak hirtelen eszébe jutott: ingatlanokat akart venni, egy új Maseratit is kinézett magának, meg új hajót. De ha most mindent a saját nevére írat, az baj.
– Kinek írjam át? – gondolkodott hangosan. – Nincs más rokonom. Csak az a… Patrik. Vajon hogy él az az eszement?
Rákeresett egy régi levélre, amit még Patrik küldött neki az első évben, de János soha nem nyitotta ki. A borítékban egy falunév állt: Homokszeg.
– Micsoda név! – röhögött fel gúnyosan. – Már ebből is látszik, milyen mélyre süllyedt. Kíváncsi vagyok, még mindig ganét lapátol-e.
Felhívta Patrikot, bejelentette, hogy meglátogatja, és beült az autójába. Az út egy órás volt, egy gyönyörű fenyőerdőn keresztül vezetett.
Ahogy János áthajtott a kanyargós erdei úton, valami ismerős érzés fogta el.
– Mintha már jártam volna itt – motyogta. – De mikor?
Amikor megérkezett Homokszegre, teljesen elámult. Nem valami düledező vályogház fogadta. Egy masszív, téglából épült, szép, kétszintes ház állt előtte, kocsibeállóval, kerttel, üvegházzal. Játszótér a gyerekeknek, virágos ágyások, térköves utak.
János szóhoz sem jutott.
Ekkor három egyforma kislány szaladt ki a házból: világos rózsaszín sapkában, napszemüvegben. Pufók arcocskájuk, gomboró orruk és szőke frufrujuk egyformán mozgott.
– Ők biztosan a hármasikrek… – nyelt egyet János.
Patrik kilépett a házból. Most már férfias, határozott fellépésű ember volt. Hát, nem úgy nézett ki, mint aki szenet lapátol. Kifogástalan farmerban és vasalt ingben, széles vállakkal, nyugodt tekintettel.
Ezután jött Petra. Vékony, egyszerű szőke lány, színes nyári ruhában, papucsban. S amikor János rápillantott, valami megborzongatta. Ismerős volt neki. Túl ismerős.
– Ez a lány… valakire nagyon emlékeztet.
Majd megjelent Petra apja, Mihály bácsi. Alacsony, pocakos, bajuszos, kissé kócos férfi. Kézfogás, köszönés – bár udvariasak voltak egymással, hidegség ült közöttük.
– Bemutatom a lányaimat – mondta Patrik. – Ők itt Lili, Niki és Hanna.
János ledöbbent:
– Hogy lehet őket megkülönböztetni? – suttogta maga elé.
Bementek a házhoz, kiültek a tornácra, ahol egy hatalmas faasztal roskadozott a finomságoktól: házi sajt, sült hús, saláták, savanyúság, sőt, pálinka is. János szeme felcsillant – legalább az evés megmaradt a réginek.
A társalgás eleinte könnyed volt: időjárás, hírek, a falusi élet.
Petra szerényen viselkedett, de láthatóan zavarta, hogy az apósa folyton furcsán méregeti. János pedig egyre feszültebben kutatott az emlékeiben.
Aztán Patrik mesélni kezdett:
– Mikor idejöttünk, semmink sem volt. Petra szülei segítettek. Aztán eszembe jutott, hogy gyerekként mindig arról álmodoztam, hogy lesz egy saját üdülőközpontom. Hát, megcsináltam.
Elmondta, hogyan vásárolt több üres házat, rendbe hozta őket, kialakított egy tavat fürdőzésre, szerződött a helyiekkel, indított reklámkampányt.
– Most a „Homokszeg Pihenőpark” a környék egyik legkedveltebb helye. Horgászat, túrázás, wellness… még helyi éttermünk is van.
– Sőt – folytatta – most új boltot nyitunk, és télen sípályát építünk. Van, aki ebben is segít majd.
János egy falat húst félrenyelt.
– És… és nálad van valami bejelentett jövedelem? – kérdezte ártatlanul.
– Természetesen – mosolygott Patrik. – Adózunk, mindent tisztán csinálunk.
Ez a válasz különösen rosszul esett Jánosnak.
– És a három gyerekkel hogy boldogultok?
Itt Petra vette át a szót:
– Nehezen indult. Egyik sírt, másik aludt, aztán fordítva. Egy évig alig aludtam. De Patrik mindig segített. Apukám is. Éjszakázott velünk. Sőt, még a szomszéd néni is vigyázott rájuk néha.
János unottan nézett körbe.
– Hát, nem sok empátiája van – gondolta Petra. – De legalább nem szid.
De János gondolatai máshol jártak. Ki ez a nő? Kire hasonlít Petra? Hol láttam már ilyen arcot?
És akkor megtörtént…
A csendes falusi délutánt egy női hang hasította ketté:
– Na, nézd csak! Ki tért be hozzánk?! Te aljas féreg, te mégis ide mertél jönni?
János összerezzent, ahogy meghallotta a hangot. Lassan megfordult, és ott állt… Ludmilla, Petra édesanyja.
Alacsony nő volt, élénksárga hajkendőben, színes blúzban, kezében egy… kapa. Szó szerint.
– Jesszus… – suttogta János.
– Te szemét! Húsz éve várom ezt a napot! – ordította Ludmilla, miközben Petra megpróbálta lefogni.
– Anya, kérlek, elég volt már. Ne csináld ezt. Legalább most ne…
– Hallgass, te is, te áruló! – rivallt rá az anyja. – Tudod, mennyi éjszakán át sírtam miattad? Tudod, hány évig hordtam a szégyent, hogy egy gazember kihasznált, majd eldobott, mint valami olcsó rongyot?
Az emberek gyülekeztek. Mindenki a kerítés mellé húzódott, valaki már tökmagot majszolt. Az egész falu ott volt.
– Mesélj nekik, János, meséld el nekik, mit tettél velem húsz éve! – kiabálta Ludmilla. – Vagy megtegyem én?
És elmondta.
Hogyan dolgozott egy óraszalonban, ahol megismerkedett az elegáns Jánossal. Hogyan bűvölte el a férfi, hogyan ígért házasságot, hogyan terveztek lakodalmat. És hogyan… hazudott végig. Mert János már akkor is házas volt. A „baleset”, ami miatt lemondták az esküvőt, kitaláció volt. A gyűrű, amit Ludmillának adott – a nagymama öröksége – csak egy színházi kellék volt.
– Aztán egyik nap eltűnt. Letagadott. Eljátszotta, hogy sosem látott. Még a biztonságiakkal is kidobatott az otthonából! És amikor utána mentem, hogy szembesítsem… a feleségével ült vacsoránál. A nőnek meg sem rebbent a szeme. Tudod, mit mondott? „Ki ez a bolond?”
János lesütötte a szemét. Hallgatott.
– De én nem felejtettem. Megesküdtem, hogy egyszer visszakapod. Húsz évig vártam, hogy eljöjj a falumba. És most itt vagy.
Petra közben próbálta elhúzni az anyját:
– Anya, kérlek! Az már régen volt. Hagyd. Nézz körül! Mi boldogok vagyunk.
Ludmilla rámeredt a lányára.
– Boldog vagy?! Miattam vagy ott, ahol vagy! Én neveltelek, én irányítottalak! És te… te elárultál! Beleszerettél a fiába!
Ekkor Patrik is közbeszólt:
– Ezért nevelted így? Hogy bosszút állj az apámon?! Te akartad, hogy Petra elcsábítson engem?! Csak eszköz voltam?!
– Igen! – vágta rá Ludmilla. – De aztán... elszúrtad! Megszeretted! Terhes lettél tőle! És itt maradtál, mint valami háztáji háziasszony! Hol van a bosszú? Hol van a romlás, amit rájuk kellett volna zúdítanunk?!
Petra könnyes szemmel nézett az anyjára.
– Mert nem akartam tönkretenni senkit. A gyűlöletedben felnőni rettenetes volt, anya. Mindig úgy éreztem, mintha lánc lenne a nyakamon. De amikor megismertem Patrikot, láttam benne azt, amit te soha: jóságot. Tisztaságot. És azt, hogy ő más, mint az apja.
Ludmilla megremegett. Az emberek némán figyeltek.
Aztán egy idős asszony lépett elő a tömegből:
– Elég legyen már, Ludmilla. Miért nem örülsz, hogy a lányod boldog? Nézz rájuk! Nézd meg az unokáidat!
A három kislány épp a homokozóból integetett, mint valami kis angyalok.
– Ezeknek a gyerekeknek nincs szükségük gyűlöletre. És neked sem – mondta az asszony.
Ludmilla térdre rogyott. Még mindig a kapát szorongatta, de már nem volt benne erő.
János közben meglógott. Egy titokban rendelt taxis érkezett. Beugrott a hátsó ülésre, becsapta az ajtót.
– A legközelebbi városig. Gyorsan! – mondta, és a kocsi felverte a port, ahogy eltűnt az úton.
Petra és Patrik csak álltak. Ludmilla remegett. A falu lassan elszéledt.